1918 őszén, 123 év után de facto megalakult az új Lengyelország – Napóleon idején ugyan rövid időre létezett francia vazallusként –, de az új állam meg- és kialakítása nem ment egyszerűen. Nem volt könnyű dolga a lengyeleknek létrehozni egységes működő államot, hiszen három különböző fejlődési pályán álló országrészből kellett ezt megvalósítani, amelyek éppen akkor voltak elszakítva egymástól, amikor a világ felgyorsult ütemben változott. Ez a széttagoltság a társadalomra is kihatott: más hatások értek egy poznańi lengyelt, aki német világhoz szokott, mint egy orosz uralom alatt élő varsóit, nem is beszélve egy Osztrák‒Magyar Monarchiához tartozó polákról, ahol Galícia viszonylagos önállóságot élvezett (sőt a lengyelek még osztrák‒magyar külügyminisztert is adtak). Olyan gyakorlati problémákról nem is beszélve, hogy az oroszok uralta részeken még a vasút is más nyomtávolság alapján épült ki, mint az osztrák vagy német területeken…

A lengyel állam létrehozásának egyik fő mozgatórugója Józef Piłsudski volt (a lenti képen). Piłsudski 1919‒20-ban egy személyben volt a lengyel állam feje és a hadsereg főparancsnoka. Jelentősége a lengyel történelemben megkérdőjelezhetetlen. A világháború során az osztrák‒magyar csapatok mellett harcolt, abban bízva, hogy az oroszok legyőzése után egy új lengyel állam jöhet létre. A központi hatalmak vereségének jeleit időben felismerve gyakorlatilag tábort váltott, és az antant szövetségese lett, amit leginkább persze azért tudott megtenni, mert a korábban antant mellett harcoló Oroszországot a bolsevik puccs 1917 őszén kivonta a háborúból. Piłsudski oroszellenes volt, nem akart erős Oroszországot a szomszédban, de nem szeretett volna kommunista internacionalista államot sem. Oroszországgal kapcsolatos külpolitikai tervének lényege az volt, hogy a „vörös” bolsevikok lehetőleg győzzék le a „fehér” ellenforradalmi oroszokat, mert utóbbiak erősen lengyelellenesek voltak. Ezután a lengyeleknek kell legyőzni a bolsevikokat, hogy aztán létrejöhessen egy demokratikus – és revansvágytól mentes – orosz állam. Ez önálló lengyel stratégia volt, hiszen az antant 1919‒20-ban a bolsevizmus eltörlését tekintette elsődlegesnek és – bár csak fél szívvel – több intervenciót is indított Oroszország ellen, illetve támogatta a nacionalista orosz hadseregeket. Mindemellett Leninéknek sikerült a túlélés a számukra igen nehéz 1919-es évben, és 1920-ra Oroszország nagy része fölött kezdett megszilárdulni a kommunista uralom.

A bolsevik párt vezetése katonai szempontból ugyan kutyaütő volt, de az illegalitásban és politikai rivalizálásban eltöltött évek jelentős taktikai rugalmassággal és ravaszsággal vértezték fel a kollektíva tagjait. A bolsevik állam élére kerülő Lenin taktikai okokból az Orosz Birodalom peremvidékein élő nemzetiségeknek igen nagyfokú önállóságot, sőt némelyeknek – mint Finnországnak és Lengyelországnak – teljes függetlenséget ígért. Mivel világforradalomban gondolkodott, ezt nem tekintette lényegesnek, hiszen a marxi premisszák értelmében a világforradalom után a nemzetállamok amúgy is feloldódnak a kommunizmusban, taktikailag azonban nagyon használható elem volt a világ közvéleménye felé. A nemzetiségek felé azt jelezte ez a politika, hogy nem elnyomó hatalomként fognak viselkedni, a nyugati demokratikus államok értelmisége felé pedig azt a benyomást keltette, hogy a szép ideákat nemcsak beszélik, hanem gyakorolják is Szovjet-Oroszországban. Persze mindez mese volt, sőt Vjacseszlav Molotov – aki mindkettőjüket jól ismerte – mindig határozottan állította, hogy Lenin és Sztálin közül előbbi volt a keményebb ember. Leninék mindent alárendeltek a pillanatnyi túlélésnek, de csipetnyit sem engedtek abból, hogy az egész világot forradalmasítani kell. Legfeljebb időnként átütemezték a megvalósításának projektjét. A legjobb célpontnak Németországot tartották, amely 1919‒20-ban igencsak ingatagnak látszott, tele marxista csoportokkal és félkatonai szervezetekkel. Oda természetesen Lengyelországon át vezetett az út, így kikerülhetetlen volt egy lengyel‒szovjet háború. A két fél között a hadakozás már 1919 februárjában elkezdődött, miután a bolsevikok egy litván‒fehérorosz bábkormányt alakítottak Vilniusban. A lengyel támadás ekkor sikeresen visszaszorította a Vörös Hadsereget, így Piłsudski csapatai áprilisban elfoglalták Vilniust, majd augusztusban bevonultak Minszkbe is. A frontvonal az év végén a Berezina folyó mentén stabilizálódott. A lengyel sikereket elsősorban a szovjet-orosz főerők lekötöttsége tette lehetővé, amúgy mindkét hadsereg meglehetősen szedett-vedett állapotban volt. Piłsudski azonban nem szerette volna, ha az éppen előretörő fehérek megbuktatják Leninéket, így leállította az offenzívát – hiába forszírozta Nagy-Britannia és Franciaország ‒, mivel területi céljaik zömét amúgy is elérték. A felszabaduló bolsevik haderőt így át lehetett csoportosítani a nacionalista oroszok ellen.

1920 tavaszára a helyzet változott, mind a bolsevikok, mind a lengyelek a háború kiújulására számítottak, és mindkettő maga tervezte az első csapást mérni. Polónia ismét gyorsabb volt. A lengyelek természetesen nem etnikai határokban gondolkodtak, igyekeztek uralmukat minél nagyobb térségre kiterjeszteni keleti irányba – fehéroroszok és ukránok lakta régiókra ‒, lehetőleg a történelmi lengyel határokig. Galíciára és Volhíniára mindenképpen igényt formáltak Ukrajnában, és szerettek volna egy Lengyelországgal szövetséges Ukrajnát létrehozni. Ezzel az orosz‒lengyel közös határt is felére lehetett volna csökkenteni a jövőre nézve, és pajzsként használni az ukránokat. Ukrajnában a világháborút követően totális felfordulás volt, akadtak nacionalista csoportok, bolsevik csoportok, önjáró elemek, lengyelekkel az oroszok ellen és oroszokkal a lengyelek ellen harcolók egyaránt, ráadásul itt működtek a Krím irányából a legerősebb fehér seregek is a polgárháború során. Szimon Vasziljovics Petljura az úgynevezett Ukrán Néphadsereg vezetője volt, amely a papíron 1918 januárjában létrejött Ukrán Népköztársaság hadserege volt. Petljura seregét 1919 végén elsöpörték az előretörő Vörös Hadsereg katonái, és ekkor menekült Lengyelországba.

Lengyelország és Petljura 1920. április 21-én megállapodást írt alá, amelyben utóbbi lemondott Galíciáról és Volhínia nyugati részéről (igazából amúgy sem voltak a kezén), cserébe előbbi elismerte Ukrajna függetlenségét, és segítséget ajánlott Szovjet-Oroszország ellen. Négy nappal később a lengyel hadsereg Petljura megmaradt seregecskéjével együtt megindította offenzíváját a Vörös Hadsereg ellen Ukrajnában. A támadás gyorsan teret nyert, és május 7-én a lengyelek bevonultak Kijevbe, mindemellett nem sikerült megsemmisíteniük a bolsevik haderőt. A támadás nemcsak a bolsevikokat lepte meg, hanem a nyugati közvéleményt is. Míg a lengyeleket egy évvel korábban arra tüzelték, hogy támadjanak, most – mikor a világ kezdett megnyugodni körülöttük – sok nyugati politikus felháborodott. Nemcsak munkásmozgalmi lapok, de sok liberális lap is elítélte a lengyel támadást, és Lenin az amerikai sajtóról azt írta, hogy még ők sem csinálhattak volna jobb propagandát maguknak, mint amilyeneket az amerikai lapok írtak az esetről. Nagy-Britanniában sztrájk is volt, amelyben a munkások megtagadták, hogy Lengyelországba tartó hajókat rakodjanak meg. A lehetőségre persze a hírhedten jól működő bolsevik propagandagépezet is lecsapott, és világszerte agresszív és antant által támogatott lengyelekről terjesztett féligazságokat és rémhíreket. Piłsudski abban bízott, hogy Ukrajnában Petljura képes lesz jelentős ukrán haderőt felállítania a meghódított terület lakosságából, de e reményeiben csalatkoznia kellett. Sem az ukránok nem tódultak Petljura lobogói alá, sem fegyverrel nem sikerült ellátni a mégis jelentkező embereket. Június elején megkezdődött a Vörös Hadsereg ellencsapása, és hat hét alatt 600 km-rel szorította vissza a lengyel csapatokat, teljesen kiűzve azokat Belorussziából és Ukrajnából.

Augusztus elején a friss lengyel állam már a létezéséért harcolt közvetlenül a fővárosának peremén. Az orosz lovasság – északon az örmény Gaja Gaj lovashadteste, délen Bugyonnij 1. lovashadserege – többször is sikeresen átverekedte magát a lengyel hadosztályok közötti réseken, és mélységi előretöréseivel komoly zavarokat okozott. Még a Varsó előtti utolsó komoly természeti akadályt jelentő Bug folyónál sem sikerült megkapaszkodnia a lengyeleknek. Más jellegű háború volt ez, mint az első világháború, gyors összeomlások és előretörések jellemezték, szökések, árulások, illetve a hadifoglyokkal és civilekkel történő kegyetlen bánásmód. A bolsevikok leszámoltak a helyi urakkal, értelmiséggel, és kifosztottak mindent, míg a lengyelek és ukránok pogromokat indítottak a helyi zsidóság ellen, mivel azok szerintük együttműködtek a vörösökkel. A létszámukban összességében pár százezres hadseregek elvesztek az 1000 km hosszú frontvonalon, így szinte mindig lehetett rést találni a hadosztályok között. A modern eszközök, így repülők és tankok alig játszottak szerepet, ellenben a lovasság legszebb napjaihoz méltó jelentőséget nyert a – vasutakat leszámítva szinte – XVIII. században ragadt vidéken. Az arcvonalat a fehérorosz és ukrán frontszakasz között kettéosztotta a Pripjaty mocsárvidéke, így a kettő szinte egymástól függetlenül működött. Orosz oldalon az északi, azaz fehérorosz szakasz parancsnoka a sok szempontból zseniális és extravagáns Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij volt, aki alapjában véve bárkit kiszolgált volna, de végül a vörösöknél találta meg számítását. Hátulról irányította a harcokat, több száz kilométerre az arcvonaltól, ami Varsó alatt nagyon meglátszott a teljesítményén. Az ukrán szakaszon harcoló orosz csapatokat csak túl későn rendelték Tuhacsevszkij alá, így a hadjárat jelentős részében a benne ellenlábast látó Sztálin és Kliment Vorosilov irányította azokat, és nem játszhattak szerepet a döntő ütközetben.

Az együttműködés hiánya 1920 augusztusában katasztrofális eredményt hozott. Az oroszok előretörése olyan nagy volt, hogy a Vörös Hadsereg két frontszakasza maga mögött hagyta a Pripjaty mocsarát, és a kettő közé csak kis létszámú biztosító csapatok jutottak. Emellett Tuhacsevszkij rosszul mérte fel a lengyel erők összpontosítási helyét, amelyet a Varsótól északnyugatra fekvő Modlinnál vélt. Legészakibb hadosztályai és Gaj lovashadteste messze előretörtek nyugatra, betörve a Németországhoz tartozó Kelet-Poroszország és a Visztula keretezte szűk térbe. A lengyel főerők azonban nem Modlinnál álltak, igaz, Piłsudski sem jól mérte fel az oroszok elhelyezkedését. Ő úgy vélte, hogy az oroszok zöme frontálisan nyomul Varsó ellen, így állásokat épített ki a fővárostól keletre hídfőszerűen több körgyűrűben, míg csapásmérő erőit délkeletre koncentrálta, hogy onnan indítson támadást majd a Varsó ellen előretörő bolsevikok oldalába. Augusztus 8-án Tuhacsevszkij kiadta az utasítást Varsó elfoglalására, és megkezdődött a 25-ig tartó csata a Visztula mentén. Leninék olyan magabiztosak voltak, hogy már kijelölték az új bolsevik Lengyelország leendő vezetőit. A kritikus pillanatok a lengyelek számára augusztus 13-án kezdődtek, mikor a fővárostól alig 20 km-re északkeletre fekvő Radzymin elesett, majd a második védelmi vonal is részben orosz kézre került. Valójában a támadó oroszok itt, Varsó előtt létszámhátrányban voltak – 32 ezer a 42 ezerrel szemben, mivel az orosz főerők Modlin felé nyomultak ‒, de ezt a lengyelek nem tudták.

Varsóban kitört a pánik, a helyi bolsevikok szintén növelték a káoszt, míg a külföldi nagykövetségek elhagyták a várost. Modlin irányában sokkal kritikusabb volt a helyzet, bár erről a lengyelek nem tudtak. Az itt védekező Sikorski tábornok két és félszeres vörös túlerővel nézett szembe, azonban a lengyel tábornok támadva védekezett, és szerencséjére az orosz hadosztályok együttműködése kifejezetten rossz volt. Ennek ellenére Sikorski csapatai aligha tartottak volna ki hosszú távon, ha Piłsudski ellentámadása délről nem indul meg augusztus 16-án, egy nappal korábban a tervezettnél. A lengyel csapatok északi irányú támadása a Varsót ostromló vörösök oldalába elsöprő erejű volt, eleinte szinte ellenállással sem találkoztak, köszönhetően a két orosz frontszakasz közötti említett résnek. A lengyelek szinte veszteség nélkül meneteltek napi 40-50 km-t, miközben alig találkoztak ellenállással, majd felbukkanva a Varsót támadó bolsevik hadosztályok oldalában, azokat könnyedén megsemmisítették. A Visztula és Kelet-Poroszország közé előretörő orosz hadosztályok és a lovashadtest gyakorlatilag gyűrűbe került, mivel az északi irányú lengyel előretörés tőlük keletre megfosztotta őket a visszavonulás lehetőségétől. E csapatok zöme német területre hátrált, ahol lefegyverezték és internálták őket. Augusztus 25-re a lengyelek megsemmisítették Tuhacsevszkij eredetileg mintegy 130 ezer fős haderejét. Az orosz veszteségek halottakban 25 ezer főre tehetők, míg 65 ezren fogságba estek, és nagyjából 50 ezren Németországba menekültek. A győzelmet követően a lengyel seregek ismét előretörtek keleti irányba, és októberre a frontvonal nagyjából ugyanott húzódott, mint a márciusi lengyel támadás előtt. Leninnek egyelőre le kellett mondania a forradalom exportálásáról nyugatra, és az orosz polgárháborúra kellett fókuszálnia.

A csata kapcsán érdemes elmondani azt is, hogy volt magyar szála is a történéseknek. 1920 elején a lengyel kormány súlyos lőszeréhséggel küzdött, és többek közt a budapesti Weiss Manfréd-féle csepeli gyárhoz fordultak segítségért. A magyar kormány támogatásával éppen a Visztulánál lezajlott csata előtt Románián keresztül – a csehszlovák hatóságok akadékoskodása miatt jelentős késéssel, de a legjobbkor – 1920. augusztus 12-én érkezett be 70-80 vagon, azaz mintegy 20 millió gyalogsági lőszer a lengyelek számára. 1919‒1920 folyamán a magyar kormányok mintegy 100 millió puskalőszerrel, 200 ezer darab 8-10 cm-es tüzérségi lőszerrel, 40 millió csappantyúval, 10 ezer Mannlicher karabéllyal, 440 főzőkonyhával, 80 sütőkemencével, valamint 200 darab főzőládával támogatták a lengyelek harcát a bolsevizmus ellen. A magyar kormány önkéntesekből álló légió megalakításával is kísérletezett – abban is bízva, hogy az antant nagyobb bizalommal és támogatással lesz majd a megnyomorított országunk irányába ‒, de ez végül nem manifesztálódott.

A „Csoda a Visztulánál” katonai szempontból nem volt csoda, bár kétségtelen, hogy a fordulat látszólag hirtelen bekövetkezte sokakat meglepett. A Vörös Hadsereg más irányú lekötöttsége és meglehetősen csapnivaló szervezettsége lehetőséget adott Piłsudskinak, hogy egy ötletes támadással jelentős vereséget mérjen a némi túlerőben lévő bolsevik erőkre, majd a realitások figyelembevételével kedvező békeegyezményt írhasson alá Leninnel. Az 1921. március 18-án, Rigában megkötött béke Lengyelországnak juttatta a mai Fehéroroszország és Ukrajna nyugati részét, míg keleti felük Szovjet-Oroszország (1922-től Szovjetunió) kezére került hivatalosan is. Petljura természetesen hoppon maradt... Reális kompromisszum volt, hiszen a lengyelek végre békében élhettek új államukban – eddigre mindenkinek elege lett a háborúból, amely 6 éve tartott ‒, ugyanakkor a bolsevikoknak lehetőséget adott, hogy sikeresen befejezzék a még létező „fehér” seregek elleni háborújukat. A Krím-félsziget például a lengyelekkel kötött fegyverszünetet követően esett el 1920 novemberében, miután Wrangel tábornok orosz hadseregét végleg legyőzték. Lenin ugyanakkor a vesztes varsói csata után higgadtan kijelentette, hogy Lengyelország fölött az irányítást előbb-utóbb mindenképpen át fogják venni, hiszen Lengyelországban a németek revíziót, a bolsevikok forradalmat akarnak. Lenin ezzel gyakorlatilag megelőlegezte a Molotov-Ribbentrop-paktum létrejöttét.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Somogyi Erika: Magyarország részvételi kísérlete az 1920-as lengyel-szovjet-orosz háborúban. In: Történelmi Szemle 1986. 2. sz. 313-324. o.; Szumilo, Miroslaw: A varsói csata, 1920. In: Rubicon, 2020. 8. sz. 4-13. o.; Zamoyski, Adam: Varsó, 1920. (Bp.:) Rézbong, (2020)

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.