A digitális korszak, az „okoseszközök” hatására az emberek többségének csökkent a figyelmi képessége, a fókusz pedig megváltozott. A könnyű olvasmányok javára billent a mérleg, és a költészet a modern kultúra egyik legalábecsültebb médiumává vált. Pedig a kutatások, orvosi tanulmányok alapján is sok szempontból hasznos a léleknek.

„A költészethez, ha fordulsz, ritmust ad a csendnek, fényt a sötétségnek.” (Phyllis Klein pszichoterapeuta)

1. A költészet segít megérteni az embereket

Korunk egyik nehézsége: egymás megértésének hiánya. A félreértések, az elidegenedés tömeges frusztrációhoz vezet. A versek olvasása és írása javítja a megértési képességeinket. Egy író a művein keresztül képes meghatározott érzelmeket és gondolatokat közvetíteni, amelyeket útravalóként szán olvasóinak. Ahhoz, hogy ez az üzenet elérhessen hozzánk, rá kell tudnunk hangolódni az ő „hullámhosszára”. Így a versek olvasása fejleszti a türelmünket, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy bele tudjunk helyezkedni egy másik ember lelkivilágába. Ez egyúttal az empátiánkat is növeli. Mind a kreatív önkifejezés, mind a türelem és az együttérzés alapvető feltétele a megfelelő kommunikációnak.

„A harmónia ereje által elcsendesedett szemmel és az öröm mély erejével belelátunk a dolgok életébe.” (William Wordsworth)

2. A költészet segít önmagad megértésében

Bárkivel előfordulhat, hogy kibillenti egy hiány, egy negatív érzés vagy egy nehezen kezelhető függés. Van, hogy csalódunk, mert a barátunk vagy a párunk nem ért meg. Néha pedig magunk sem tudjuk biztosan, hogy mi is zajlik a lelkünkben. A belső diszharmónia megragadásának és letisztázásának egyik legjobb módja a versírás. Mert lelassítja körülöttünk a világot. Rákényszerít, hogy rövid, közvetlen mondatokká sűrítsük a gondolatainkat és érzéseinket, miközben a lírai szépség, a szabályos ritmus csillapítja a szorongást. Kiléptet a hétköznapi pörgésből, lehetővé teszi, hogy elgondolkodjunk, hogy kérdezzünk magunktól, és kendőzetlen őszinteséggel válaszoljunk, így segít eljutni a helyzet szívéig.

A költészet olyan mélységekbe enged betekintést, amelyeknek még a létezéséről sem tudtunk, de mindig is meg akartuk érteni. Nincs nagyobb szomorúság annál, mint amikor valaki nem ismeri a saját értékeit. És nincs nagyobb erő, mint az önazonosságunk elérése. A költői nézőpont és belső munka hatalmas támogatás lehet ezen az úton. William Carlos Williams (1883. szeptember 17. – 1963. március 4.) latin-amerikai származású amerikai költő és orvos egyenesen így fogalmazott: „Férfiak nap mint nap szerencsétlenül halnak meg, mert nem olvasnak verseket.” Saját praxisában tapasztalhatta, hogy egy mély írás hogyan újíthatja meg egy depressziós ember lelkét. Williams szerint a versekben olyan igazságok fogalmazódnak meg, amelyeket sehol máshol nem találhatunk meg. Ennek egyik titka a kifejezés tömörsége, a jelentés egyszerűsége és összetettsége, a metaforák, szimbólumok mélyreható képei.

„Hív a lejtő,
amint hívott a kaptató is.
Az emlékezet valamiféle
beteljesülés,
megújulás,
még
beavatás is, hiszen új tájakra nyit teret,
ahol az újnak
mostanig megvalósulatlan
serege honos –
hiszen mozdulatuk
új (vagy régen feladott)
rendeltetés felé indul.

A vereség sosem teljes vereség – mert
mindig oly világot nyit fel, melyről
sejtelmünk
sem volt. Az
egyik világ elvész,
s egy megsejtetlen másik
hív új tájakra...”

(William Carlos Williams: Lejtő – részlet, ford.: Kodolányi Gyula)

Williams egyedi módon állította párhuzamba orvosi hivatását és a költészetet. Szerinte a versek értő olvasása ugyanúgy erőfeszítést igényel, mint a betegek lelkének „olvasása”.

Ha komolyabban költészettel foglalkozunk, fejlődik a megfigyelőképességünk és a nyelvi készségünk. Hiszen egy költőnek az azonosulásig bele kell merülnie az adott témába, hogy azután a lehető legteljesebben ki tudja fejezni azt. A versben minden szó, minden írásjel számít, ahogyan egy orvosnak is minden kifejezés és gesztus meghatározó egy nehéz beszélgetés során. Williams meg volt győződve arról, hogy a költészet „alapvető felszerelés az élethez, nélkülözhetetlen útmutató az élet zavarai között” – ahogyan barátja, Kenneth Burke író, irodalmár megfogalmazta.

„A Test költője vagyok én és a Lélek költője vagyok,
Az ég gyönyöreit bírom és a pokol kínjait bírom,
Az előbbieket magamba ojtom és gyarapítom, az utóbbiakat új nyelvre ültetem át.”

(Walt Whitman: Ének magamról – részlet)

Ahogy azt sorozatunk első részében írtuk: a polgárháború idején Walt Whitman költő a tábori kórházban ápolt sebesült katonáknak olvasott fel verseket a háború brutalitásáról, a túlélésről és a bátorságról. D. H. Lawrence író szerint a költészet önmegértéshez vezet, és az írást a „betegségektől való megszabadulás” kiváló módjának nevezte.

Ennek a katarzisnak egyik kiváltója, hogy a költők olyan képeket alkotnak, amelyek segítenek az olvasóknak megérteni nemcsak a versekben ábrázolt szereplők érzelmeit, hanem saját belső életüket is. A lírai eszközök segítségével olyan érzelmek közvetítésére képesek, amelyeket egyébként túl nehéz lenne verbálisan vagy nonverbálisan megfogalmazni. A versek ily módon kitágítják érzés- és jelentéstartományunkat, és erősítik empatikus „izmainkat”. Empátia szükséges, hogy egy orvos megértse egy beteg nézőpontját, és empátia és képzelőerő kell ahhoz is, hogy megértsük, mit akar közvetíteni egy költő. Egy terápiás folyamat részeként használva pedig a költészet biztonságos teret nyújthat a kliensek számára, hogy fájdalmas témákat vessenek fel anélkül, hogy úgy éreznék, mások elítélik vagy kritizálják őket.

A költészet ma már a Yale Egyetem Orvostudományi Karán és a University College London School of Medicine-en is része az orvosi gyakorlatnak. A Yale-en van egy bizottság, amely egy több verset is tartalmazó, kötelező irodalmi olvasmánylistát vezet. Ez a szemlélet, ami nagyon jó lenne, ha szélesebb körűvé válna világszerte, egy nagyon emberi aspektussal egészíti ki az általános ellátást. Az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban és egész Európában egyre több pszichoterapeuta használja jó eredményekkel a versterápiát.

„Mindenképpen légy néha egyedül; köszöntsd magadat; nézd meg, mit visel a lelked; merj a mellkasodba belenézni; és bukdácsolj végig, fel és alá mindazon, amit ott találsz.” (William Wordsworth)

Szabados Éva
Fotók: Canva

Forrás: magyarulbabelben, wikipedia, physicianleaders, writersdigest, konyvesmagazin, magyarulbabelben, muvesz.ma, 168.hu

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: „Amikor énekelnek a szavak…” ‒ a versterápiáról
2. rész: Egységben a természettel és önmagunkkal