Mióta foglalkozol írással? Mesélnél az alkotói pályádról, amelyben fontos szerepet kapott a magyar kultúra ápolása is?

Már gyermekkoromban át voltam itatva művészetekkel – ez családi örökség. Óvodás koromban diktáltam az első meseátirataimat a nagymamámnak. Az egyik nagynéném pedig színésznő volt, úgyhogy a színház is a kezdetektől inspirált. Mondhatom, hogy az írás, a dráma determinálva van a sorsomban. A saját hang 10 éves koromban kezdett kialakulni, amikor hosszabban ágyhoz voltam kötve egy betegség miatt. Ekkor verseket kezdtem írni, nagyon mélyeket, majd egy lányregénybe is belefogtam. Andersen hatásának is köszönhető, hogy ezek az írások egy gyermekhez mérve elég komoly hangvételűre sikerültek. Gimnazistaként novellákat írtam. Majd később a színházzal kerültem szorosabb kapcsolatba, segédszínészként dolgoztam Kaposváron. Ezután karmester férjemmel a debreceni színházhoz szerződtünk. Az opera kórusában énekeltem, és szerepeket is játszottam. Emellett voltak előadóestjeim és gyermekműsoraim. Újra írtam verseket, amelyeket a Debreceni Napló többször leközölt.
A lányom születése után átszerződtem a Kodály Kórusba – a hatalmas repertoárral rendelkező együttes tagjává válni igazi kihívást jelentett a számomra. Néhány év múlva Budapestre költöztünk a lányommal. Budakeszin, a Művelődési Központban lettem művészeti vezető, és kezdeményeztem az Erkel Napok elnevezésű, mai napig minden évben megrendezésre kerülő programsorozatot. Ezt követően a Honvéd Együttesnél dolgoztam hét évet. Ezekből az időkből sokat köszönhetek P. Papp Zoltánnak, aki a Dunatükör című lapban rendszeresen leközölte az írásaimat, később a Polísz és az Ezredvég folyóirat is publikálta a műveimet.
Színdarabokat egy nehéz időszakban kezdtem el írni, amikor megszűnt az állásom a Honvéd Együttesnél. Verses mesejátékommal, az Incifinci meséjével, amelyben én is játszottam, jártuk az országot. Majd amikor Pesthidegkúton a Klebelsberg Kultúrkúria művészeti vezetője lettem, egy magántársulat mutatta be a Kukamesét, amit hamarosan a Veszprémi Petőfi Színház is műsorára tűzött. Új munkahelyemen megalapítottam a Pesthidegkúti Művészeti Fesztivált, és 23 éven keresztül a programigazgatója voltam. Erre az eseményre rendszeresen hívtunk meg határon túli művészeket, és a legnemesebb nemzeti értékekre fókuszáltunk. A magyar kultúra ápolását mindig is feladatomnak tekintettem. Jelenleg a Klebersberg Kastély művészeti vezetője vagyok.

Az írás mindezek mellett folyamatosan jelen volt és van az életemben. Nagyon szeretek meséket írni gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Az első nagyobb szabású mesejátékom, a Tündér Míra volt. Veszprémben Juhász Róza rendezett belőle egy gyönyörű előadást, Eperjes Károly pedig felvitte a Pesti Magyar Színházba, ment körülbelül két éven keresztül, majd az egri Gárdonyi Géza Színházban is bemutatták. 2018-ban a Szolnoki Szigligeti Színház kért tőlem egy tematikus mesét. Ez egy különleges munka volt: nagyjából egy hét állt rendelkezésemre, ezalatt született meg a Spenót Panna. Jól sikerült, és Szolnok után Veszprémben is bemutatták. Az első felnőtt darabom a Kelj fel, és járj!, amelynek ősbemutatója az Esztergomi Várszínház és a Soproni Petőfi Színház közös produkciója volt 2016-ban. A darab egy mai korban élő, jobb sorsra érdemes értelmiségi nőről szól, aki kilátástalan helyzetbe kerül az életben.

Már túl van a 100. előadáson a 2019-ben bemutatott Hűség és szenvedély című, Zrínyi Ilonáról szóló monodrámád, és idén júniusban volt a premierje a Klebersberg Kunóné Botka Saroltáról szóló Árnyéksors című színművednek. Miért kezdtél el történelmi jelentőségű női alakokkal foglalkozni?

Nőként természetes, hogy a női sorsok jobban érdekelnek. Egyébként mindkét esetben inspiráltak a történelmi személyek kiválasztásában. Zrínyi Ilonáról rengeteget olvastam, hiszen egy több száz évvel ezelőtt élt emberről van szó. Igazán örülök, hogy vállalkoztam a monodráma megírására, mert nagyon pozitív volt a fogadtatása. Most az Árnyéksors után is nagy az érdeklődés. Botka Sarolta alakja szinte adta magát, hiszen gyakorlatilag benne élünk a Klebersberg hagyatékban – a Klebersberg Kastélyban, ahol dolgozom. A konkrét felkérés Szollár Péter igazgatónktól érkezett. A színmű elsődleges forrása Sarolta kitelepítésben írott, Életutunk című naplója volt, de korabeli dokumentumok is fennmaradtak, valamint Klebersberg Kunoról szóló anyagok, úgyhogy bele tudtam merülni az életébe. A tervek szerint az előadás 2024. november 23-án Győrben, az Újvárosi Művelődési Házban is látható lesz.

Hedry Mária: Árnyéksors

Mit szeretsz a legjobban az írásban?

Azt a különleges állapotot, amiben az ember önismeretet is nyer. Nagyon érdekes folyamatról van szó, főleg a drámáknál, ezért is szeretek nagyon drámát írni. Erősen vizuális alkat vagyok. Látom magam előtt, amit leírok. Az író először megteremti a figurákat, majd azok elkezdenek visszafele hatni. Az írás egy ihletett állapot, én nem is tudom másként csinálni. Lehet írni csak fejjel és nagyon tudatosan. De előbb-utóbb el kell jönni annak a szintnek, ahonnan az alkotónak saját magát is bele kell tennie a művébe. Szerintem ez nem megy csak tudatosan, mert annak az alaknak meg kell szólalnia, és idegen hangon fog szólni… Ez olyan, mint a szülés és az azt megelőző időszak. Egy szellemi transzállapot. Már ott van benned a fejlődő „magzat”, és reagál a külvilág különböző ingereire. Kialakul a saját akarata, amit megpróbál rád kényszeríteni.

Honnan szoktál ihletet meríteni? Steven Pressfield, A tűz kapui szerzője például a Múzsa invokálásáról ír A művészet háborúja című könyvében.

Úgy gondolom, hogy az íráshoz, de minden művészethez szükséges a kapcsolódás a spirituális szinthez. Sőt, szerintem ez magához az élethez is alapvetően fontos. És nélkülözhetetlen a belső indíttatás. Ha már hosszú ideje nem írok, akkor valami dönget belülről, hogy ezt nem szabad csinálni. A daráló nem hallgattathatja el a múzsát. A hivatásomat vagy küldetésemet nem szabad elhanyagolni.

Van példaképed, aki hatással van a művészetedre?

Rengeteget olvastam. Homérosztól és Dantétól kezdve a modern nagyregényekig és kortárs költészetig. De úgy gondolom, hogy az írás más csatornán működik, olyankor a saját világomba lépek be. Persze, lehet, hogy tévedek. Mert amikor megjelent az első verseskötetem a Széphalom Könyvműhelynél, amit Mezei Katalinnal szerkesztettünk meg, és elkezdtem visszaolvasni, néhány versemnél éreztem Pilinszky hatását. De ez egyáltalán nem volt tudatos. Íróként nagyon szeretem Thomas Mannt, az amerikaiak közül O’Neillt és Tennessee Williamst. A magyar irodalomból Madách Imrét, elsősorban a filozófiája miatt. Az oroszok közül többek között Csehov, Tolsztoj és Dosztojevszkij áll közel hozzám. És nagyon szeretem a görögöket.

Meséidet áthatja a természet szeretete és a képzeletvilág gazdagsága. Melyek azok az értékek, amelyeket szeretnél átadni a gyerekeknek?

Az élet tiszteletét. Ez a gyűjtőfogalom, ami mindent magában foglal. A természet védelme nagyon fontos. A Spenót Panna az egészséges táplálkozásról szól, Főzelékország királyának lányáról, aki csak édességet akar enni. A Bűvös patkó, amit a Békéscsabai Jókai Színház mutatott be, arról szól, hogy amíg az erdő lakói a Világfa születésnapjára készülnek, a gonosz varázsló azzal a fondorlatos tervvel érkezik az ünnepségre, hogy kivágja a bölcsesség fáját, és egy üvegpalotát építsen a helyére. A Virtuália pedig szintén napjaink egyik rettenetes problémáját járja körül: a gyermekek függése a számítógéptől, a telefontól és mindenféle elektromos eszközöktől.

Mi inspirált a Virtuália megírására?

Az unokáim. A nagyobbik lányunokám már kezd kikeveredni a hálóból, de van egy kisebb fiúunokám is. Valójában mindenütt találkozok a szomorú jelenséggel, ha utazok a villamoson, akkor is. Az étteremben a 4 éves gyerek elé leteszik a telefont, de a felnőttek is azt nézegetik. A fiatalok alig beszélgetnek egymással, és nem veszik észre maguk körül a világot. Aki szereti a természetet, annak számára kitárul az egész a kincseivel együtt. A fiatalok jó része viszont bezáródik egy teljesen hamis és embertelen világba, ahol manipulálni fogják. Persze ezeket az eszközöket okosan is lehet használni, de a gyermek még nem tudja megfelelően kezelni a hatásait. Neki még nehéz megkülönböztetni, hogy mi valós és mi nem. A mese egészen másképp működik, mert a gyermek, miközben beleéli magát, áttranszponálja magának. Így azzá alakítja, amire szüksége van, és nem ivódik bele valami tőle idegen, sőt akár káros dolog.

Tündér Míra című mesejátékod szintén nagyon időszerű témát dolgoz fel: a víz fontosságáról és megmentéséről szól. Egy cikkben azt írták a Pesti Magyar Színház előadása kapcsán, hogy a darab nagyobb hatást ér el az ifjú közönségben, mint egy iskolai tanóra. Milyen pluszt adhat a színház a szemléletformálásban?

A színház mindenre képes. Pontosan ezért nagyon fontos, hogy igazán jó előadások legyenek. Nem szabad öncélúan kísérletezni az emberek lelkivilágával. A színház hatása felbecsülhetetlen – a legtöbb szinten képes megérinteni a nézőt.

Gyermekeknek és felnőtteknek szóló írásaidban is találkoztam a varázsló figurájával. Mit testesít meg ez az ellentmondásos alak, miért visszatérő szereplője a műveidnek?

Egyrészt a rontó szellem jelképe. Másrészt lehet jó varázsló is, aki éppen segít másokon. Mindenképpen egy megmagyarázhatatlan, misztikus figura. A mesék szimbolikus történetek, amelyekben a varázsló kifejezheti a bennünk lévő hatalomvágyat is, egy mágikus erőt, amely látszólag elpusztíthatatlan. De valójában mindig van olyan szereplő, aki le tudja győzni a varázslót. Nagyon fontos, hogy a fényt mindig meg kell mutatni, minden mesében, minden történetben, még akkor is, ha alapvetően szomorú a téma. Lehet írni problémákról, de az írásaimban feladatomnak tekintem, hogy mindig bele tudjak szőni valamit, ami az optimizmus, a remény felé visz.

Magyarország történelmében több olyan tragikus, traumatikus esemény van, ami ott sűrűsödik Klebersberg Kunóné Botka Sarolta életében is, és amelyek feldolgozatlanságát több szakértő megfogalmazta problémaként. Segítheti-e szerinted a gyógyulási folyamatot a színház és az irodalom?

Igen, egészen biztosan. Erre az Árnyéksors is példa lehet, látva a hatását. Nagyon sokan zokogtak az előadás után, és azt mondták, hogy fantasztikus élmény volt számukra szembesülni azokkal a dolgokkal, amiket ők is átéltek. Volt, aki azonnal megvette a jegyét a következő alkalomra is. Majzik Edit színésznő csodálatosan játssza a kitelepítésről szóló jelenetet, nem csoda, hogy a darab szíven üti az érintetteket. Ez pedig bizonyára támogatja a múlt feldolgozását, ha teljesen megoldani nem is tudja.

Milyen terveid vannak? Mesék vagy felnőtt témák foglalkoztatnak inkább mostanában?

Most, itt, Badacsonytomajon írtam egy mesét, ami felnőttekhez és gyerekekhez is szól. A varázslatos panoráma inspirált. A másik komolyabb és munkásabb mű, amin dolgozom, egy Gizelláról szóló, István király  idején játszódó darab, amelyben ősi gyökereinkkel is foglalkozom. Nagyon mély téma, hogy miként csatlakozott a kereszténységhez az eredetileg pogány magyarság. A közelmúltban pedig Nádasdy Borbála, aki látta az Árnyéksorsot, felkért, hogy dolgozzam színpadra az élettörténetét. Ez óriási kihívás és csodálatos munka.

Hedry Mária könyvei megtalálhatók a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményében is.

Szabados Éva
Portréfotó: Nagy István