A regény főhőse a tizenötödik életévében járó Richard Elauved, aki szülei tragikus halála után rokonaihoz kerül egy eldugott kisvárosba, Ballantyne-ba. Társai nehezen fogadják be, így jobbára olyanokkal bandázik, akik valami miatt maguk is az osztály páriái közé tartoznak. Egyikük Tom, aki egy Richarddal való erdei csavargás során felszívódik. Mondhatni szó szerint, hiszen Richard elképesztő magyarázattal áll elő barátja eltűnését illetően: elmondása szerint Tomot a közeli erdő szélén álló telefonfülke kagylója falta fel. A nyomozást vezető rendőrök értelemszerűen nem hisznek neki, ő viszont ragaszkodik a saját verziójához. Hogy igazát bizonyítsa, két iskolatársa, a szintén kiközösített Jack (becenevén Dagi), valamint a mindenkivel jóban lévő, intelligens, de kissé különc Karen segítségével megpróbál ő maga a különös ügy végére járni. Igyekezetükbe bekavar egy újabb eltűnés: ezúttal Daginak vész nyoma, aki aznap este éppen Richardéknál vacsorázott. Az eltűnés körülményei majdnem annyira bizarrok, mint Tom esetében, így Richard már meg sem próbálja az igazat mondani a nyomozóknak, inkább kitalál egy fokkal hihetőbbnek tűnő történetet, ami szintén eléggé gyenge lábakon áll. A szálak egy Éjszakai Ház nevű lerobbant kúriánál futnak össze, viszont a részletek annyira hihetetlenek és a nyomozók annyira igyekeznek minden erőfeszítésükkel a realitás talaján maradni, hogy Richard számára semmi jóval nem kecsegtet az ügy végkimenetele.

Jo Nesbø legújabb regényének első fejezeteit olvasva mindvégig ott motoszkált bennem a kérdés, hogy mi a franc akar ez lenni. Annyira nem tudtam hová tenni a norvég szerző korábbi köteteihez sem stílusában, sem színvonalában nem hasonlító regényt, hogy rendesen zavart olvasás közben a dolog. Ez az érzés csak erősödött egészen az első rész végéig, és valahogy nehezemre esett elhinni, hogy Nesbø a horror műfajával való kacérkodást egy B kategóriás rémtörténet kliséiből merítkezve, nyelvezetét tekintve pedig egy nem túl acélos ifjúsági regény szintjén ragadva szeretné elkezdeni. Ez még úgy is túl meredeknek tűnt számomra, hogy az első rész történéseit tulajdonképpen maga Richard meséli el egyes szám első személyben, tehát egy nem egészen tizenöt éves tinédzser szemszögéből és értelmi-érzelmi szintjén – ilyen értelemben mondhatni hitelesen – láttatja a szerző az eseményeket. Bár olvasóként kacérkodtam párszor a horror műfajával, nem igazán vagyok témában azt illetően, hogy a zsánerben melyek az utóbbi évek trendjei. Az viszont biztos, hogy egy ilyen szintű történet tizenéves koromban sem lett volna képes megemelni a pulzusomat, nemhogy most, három évtizeddel később. Helyenként inkább tűnt röhejesnek, mint ijesztőnek vagy legalább (hát)borzongatónak, szóval ezzel a részével nem tudtam mit kezdeni, és még most sem világos, hogy igazából melyik korosztályt célozta meg Nesbø a regénnyel.

Az első rész dilemmáit Nesbø feloldja részben a regény második részében, egy tőle amúgy nem idegen, a cselekmény addigi alakulásához képest mindenképpen meglepetésként ható csavar formájában, majd egy újabb – a második rész történéseihez képest talán még meglepőbb – fordulattal, a harmadik részben. Ezekről spoilermentesen nehéz lenne bármit is mondani, így maradjunk annyiban, hogy mindkét fordulat gyökeresen megváltoztatta a történet addigi alakulását, de a részek között terjedelmi szempontból annyira nagy az aránytalanság – a nem túl meggyőző első rész közel kétharmadát teszi ki a regénynek –, hogy igazából a bennem kialakult első benyomást nem voltak képesek gyökeresen megváltoztatni. Azt könnyen el tudom képzelni, hogy lesznek, akik ezekre a fordulatokra mint valami zseniális írói fogásokra tekintenek majd, de én nem tartozom közéjük. Az igaz, hogy némiképp helyrerázzák a regényt, és teljesen más nézőpontba helyezik a dolgokat, ezen túlmenően viszont semmi rendkívüli, semmi igazán eredeti nincs a második és harmadik részben sem. A történet szereplői szinte említést sem érdemelnek, és bár mindhárom részben Richard az egyes szám első személyű narrátor, az ő karaktere egyértelműen nem az a kategória, aki képes elvinni a hátán a regényt. Így tehát marad egy nagyon felemás összkép az olvasóban.

Azt tudomásul veszem, hogy Jo Nesbø egy tőle eddig szokatlan műfajjal próbálkozott, és ilyen értelemben akár egy érdekes kísérletként is felfogható a regény, engem viszont nem sikerült meggyőznie. Biztosan vannak olyan elfogult rajongói, akik nem értenek egyet a véleményemmel, de én a magam részéről a szerző eddigi leggyengébb színvonalú (felnőtt) regényének gondolom az Éjszakai házat. Keletkezésének körülményeit nem ismerem, de hajlok egy olyan magyarázatra, hogy nem egy átmeneti alkotói válság szülte próbálkozással, hanem sokkal inkább valaminek az apropóján leporolt, sok évvel ezelőtt keletkezett történettel állunk szemben. Amelynek talán megvan helye a szerző életművében, de az olvasók többségében valószínűleg nem fog mély nyomokat hagyni.

Jo Nesbø Éjszakai ház című kötete kölcsönözhető a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményéből.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com