Donato Carrisi: Démoni suttogás

Szilvási Krisztián könyvkritikája

donato-carrisi-demoni-suttogas

A statisztikák alapján az önök közelében ebben a pillanatban is kettő-öt személy gyilkolásra kész. Olyanok, mint én, mint önök.” Rémisztő mondat. De az elsőnél a második még rémisztőbb. „Olyanok, mint én, mint önök.” Hátborzongató világban élünk, és ha az emberi psziché hasadt mélységeit tekintjük, esély sincs a változásra. Illetve van, ha a változást negatív irányban értjük…

Az egyszeri / egyszerű gyilkosoknál (legalábbis azok sokszor „érthető” motivációinál) azonban hatványozottabban felfoghatatlanabbak a sorozatgyilkosok lelki-szellemi irányvonalai. A közhiedelemben és köztudomásban valamiért tévesen terjedt el, hogy a sorozatgyilkosokat mindig szexuális indíték hajtja. Holott végső céljaikat tekintve többféle „típusuk” létezik: a „látomásosak” azért követik el a gyilkosságokat, mert alteregójuk, irányítójuk dominálja őket (tőle kapják az instrukciókat). A „misszionáriusok” öntudatlanul egy célt tűznek ki maguk elé, világjobbítási szándék vezérli őket a meghatározott kategóriába tartozó személyek (homoszexuálisok, prostituáltak, ügyvédek, satöbbi) megölésével. A „hatalomkeresőket” csekély önbecsülésük miatt az tölti el megelégedéssel, ha uralkodhatnak áldozatuk élete és halála fölött, s ugyan a gyilkosságokat szexuális aktus kíséri, de csak a megalázás eszközeként. A „hedonisták” pedig pusztán örömszerzésből élnek, ők azok, akiknél valódi szexuális indíttatás a motiváció.

Na mármost, ha egy regényben az esetek elkövetési jellemzőit tekintve mind a négy felsorolt kategória megjelenik, akkor rögtön arra gondol az ember fia-lánya, hogy a fikció veszélyes dolog. Azonban a Donato Carrisi regényében szereplő esetek némelyike sajnos a valóságban is megtörtént. Az 1973-ban, Rómában született, jogtudományból doktorált író 2009-es bemutatkozó regénye, a Démoni suttogás elnyerte az olasz Bancarella irodalmi díjat, a krimik legrangosabb francia elismerését, a Polar-díjat, illetve a Livre de Poche közönségdíját. Persze nem meglepő, mivel Carrisi a doktoriját követően (disszertációját Luigi Chiattiról, a „folignói rém”-ről írta) kriminológiai és magatartástudományi szaktanfolyamokon képezte tovább magát. Immár a negyedik regényénél jár, miközben népszerű sajtó- és tévékommentátor, valamint forgatókönyveket is jegyez.

A Démoni suttogás kegyetlen regény. Gyilkosa nem elég, hogy a négy kategóriába sorolt sorozatgyilkos jellemzők mindegyikével rendelkezik, valójában egy ötödik típust személyesít meg, a szublimális gyilkosok csoportját, az úgynevezett „suttogókat”. Akik nem önkezükkel hajtják végre tetteiket (és ezáltal nem is vádolhatók semmivel), hanem másokat bújtanak fel pszichésen az öldöklések elkövetésére. A történetben rettenetes gyilkosságok sokkolják a rendőröket és a lakosságot: egy ismeretlen szörnyeteg 7 és 13 év közötti kislányokat rabol el és csonkít meg, majd az elvérzett áldozatokat koncepcionálisan juttatja a hatóságok kezére (akkor találják meg őket és úgy, amikor ő akarja). A meglehetősen hiú és törtető Roche rendőrfőfelügyelő és csoportja, a Gavila nevű kriminológus vezette 4 fős csapat foglalkozik az üggyel, ám segítségül melléjük rendelik a vidékről érkező Milát is, aki viszont országszerte híres az eltűnt gyerekek megtalálásáról és megmentéséről. Így sincs azonban könnyű dolguk, mert az ismeretlen tettes a végletekig megtervezett, kegyetlen játékot űz velük, amelyben minden egyes előkerült nyom és holttest valamilyen üzenet. Üzenet valamelyiküknek. Az idő pedig egyre csak szorítja őket, hiszen az öt biztos áldozat melletti hatodik eltűnt kislány megtalált amputált bal karja alapján ugyan egyértelműen életben lehet, de egyetlen orvosszakértő sem jósol hosszú időt az apró test kitartó ellenállásának…

Donato Carrisi semmit nem bíz a véletlenre, vagy legalábbis csak minimálisat. Regénye szinte az elejétől a végéig egy nagy száguldás: hol a véres-erőszakos történések, hol a logikai összefüggések rejtélyei, hol a személyes drámák és pszichózisok, hol pedig a roppant kiméricskélt (tudatosan adagolt) dramaturgiai fokok tekintetében. A Démoni suttogás úgy játszik az idősíkokkal, hogy az orránál fogva vezeti az olvasót, a fordulatokra pedig tényleg a legvájtabb tapasztalatú thriller-rajongó sem számíthat előre. Emögött pedig látszik az a totálisan átgondolt koncepció, amelynek a végén szegecselt szilárdsággal áll össze a történet minden vezérsíkja. A ritmus sodrása közben szerencsésen épülnek (hol fel, hol pedig le) a karakterek – a nyomozócsoport tagjainak heterogén összetétele (remek elgondolásként) bomlasztó veszélyforrása a végső cél elérésének, mindazonáltal a legkevésbé sem öncélú, hiszen a történet fősodrához minden esetben konkrétan kapcsolódik. Az emberi kapcsolatok, szociális viszonyok sebezhetősége a felfoghatatlanul kegyetlen bűnügyön átütvén hiteles társadalmi képet rajzol a cselekményrészek fölé, egyfajta hangulati atmoszférával adván stílust a történetnek. Mila és a gyilkos kapcsolata, valamint Mila és Gavila kapcsolata már a legelején többet rejt magában az elmondottaknál, de Carrisi a regény legvégéig bizonytalanságban tartja az olvasót, hogy a befejezés végső robbanása ténylegesen mindenkit szíven és elmén üthessen. A Démoni suttogás remek krimi, edzett lelket és széles befogadással bíró romlatlan elmét kíván. Mert olvasása közben muszáj tartani magunkat ahhoz, amelyet mi egészséges világként ismerünk. Még ha a valóság elképesztően sokszor tűnik is beteg vonásokkal felruházott fikciónak.

Szilvási Krisztián

2023.05.24