Kiemelkedő történeti irodalmi tevékenysége elismeréseként Herczeg Ferenc-díjban részesült. Hogyan fogadta a kitüntetést?

Nagyon meghatott, mert ez szakmai elismerés. Különösen jólesett, hogy észrevették, értékelték a munkásságomat, ezt a tizenkilenc kötetet, ami eddig megjelent, hiszen az irodalmi-művészeti centrumoktól távol élek. Ez a díj nem olyan régi, pár éve alapították, minden évben csak két ember kapja meg. Számomra visszaigazolás, ösztönzés, hogy érdemes folytatni a munkát.

A kiadótól 2016-ban vehette át „Az év legsikeresebb szerzője” díjat, 2018-ban Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetésben részesült, majd 2021-ben „Mosonmagyaróvár Város Kultúrájáért” díjat kapott, tehát a szülőföld már elismerte tevékenységét...

Ezek is nagyon fontosak. Az is, hogy Hegyeshalomban, ahol élek, itt is nagyra becsülik a munkámat, hiszen ide köt a rokonságom. Jóformán minden faluban élnek rokonaim, így szinte az egész járást a szülőföldemnek tartom. Az is fontos, hogy Mosonmagyaróvár városa is, ahol életem nagy részében éltem és dolgoztam, értékel. Mindegyik másért becses, ezeket nagyon komolyan veszem, mert erőt, ösztönzést adnak a következő nekifutáshoz. Ugyanakkor elmondhatom, hogy egytől egyig meglepetésként ért, mert tudom, hogy sok alkotó ember van, és mennyire nehéz az ilyesmit elérni.

A földhivatalban dolgozott. Mikor, miért kezdett történetmesélésbe és írásba? Honnan fakad ehhez a motiváció?

Már középiskolás koromban is írtam, de akkor még csak önmagam szórakoztatására. Arany János epigonjaként próbáltam balladákat összehozni. A ’60-as években, amikor diák voltam, sok újdonság látott napvilágot, ilyen volt például az űrkutatás. Akkoriban szállt fel Tyereskova, az első női űrhajós, aki a Vosztok-6 fedélzetén többször megkerülte a Földet, azután visszatért. Vagy akkor zajlott a Hanság lecsapolása, amelyre minket is kivezényeltek. Ilyen témák foglalkoztattak, többek között ezekről írtam egy-egy balladát. A helyi KISZ Bizottságban tudomást szereztek róla, hogy ezzel töltöm az időmet, és felkértek, hogy írjak egyet a fusizás ellen. Akkoriban ugyanis nagyon „divatba jött”, hogy egy-egy munkás a gyárban maszekolt, például kést köszörült. Így született meg az Ágnes asszony mintájára a saját változatom, ami legépelve kikerült a gyári porta melletti faliújságra mindenféle közérdekű információ mellé. Akkor ezt én, kamaszként nagy sikerként éltem meg. Novellákat a ’70-es években kezdtem el írni. A Kisalföld napilaphoz küldtem be ezeket, mert ott létezett egy Kéziratokra üzenjük találkozóhely Bálint Géza bácsi irányítása alatt. Akkor többen is bátorítottak a folytatásra.

Próbálkozott esetleg még más műfajjal is?

Igen, közben nagy lendülettel regényírásba is kezdtem. Az volt a szándékom, hogy a gyerekkorban hallott történeteket megírom, ami terjedelem tekintetében nagyregénynek is elment volna. Nem tudtam, mit csináljak vele, amikor egy író-olvasó találkozón kapcsolatba kerültem Sőtér Istvánnal. Írásokról kezdtünk el beszélgetni, mire ő megkérdezte, hogy „Te miket írsz?”, én nagy lelkesen elmondtam, mennyi kéziratom van már. Megnézte, jónak is találta, és mindent meg is tett, hogy a Magvető kiadja. Ennek ellenére mégsem sikerült, bár finoman, de mégiscsak kritizálta a fennálló rendszert, szó volt benne például tsz átalakításról. Hiába nem volt ez éles kritika, hiába tetszett a kiadónak is, mégsem jelenhetett meg. Végül „megsúgták” Sőtérnek, hogy a kvóta miatt. Akkor a „3T” (tiltott, támogatott és tűrt) kategóriái szabták meg a határokat. Még élt Galgóczi Erzsébet, akinek remek regényeivel betöltöttnek érezték a megyei „tűrt” kategóriát, ezért nem lett az enyémből semmi. A novelláim megjelenhettek a Kisalföld hasábjain, de a regény a kézirataimat szépen újságpapírba csomagolva, a pincében álló íróasztal fiókjába tettem, a jobb időkre várva. Már több helyen elmeséltem, hogy végül is a papírköteg egérfészekké vált, ami végleg eldöntötte a mű sorsát. Amikor erre rádöbbentem, gyorsan becsuktam a fiókot, hogy a rózsaszín babszemnyi kis egércsemeték meg ne fázzanak, aztán sokáig lemondtam arról, hogy hasonlóba kezdjek. A rendszer megváltozásakor jó lett volna, ha megvannak ezek a történetek. Megpróbáltam néhányat újra megírni kisregény formában, de ez borzasztó nehéz vállalkozás volt, mert az ember valahol ahhoz ragaszkodna, amit már egyszer jól megcsinált. Ennek ellenére – az Áthaladó kivételével – a kisregényeim lényegében ezeket a témákat dolgozzák fel újra, az első 2012-ben jelent meg. Talán sikerül majd egyszer az Áthaladót is újra megírni kisregény terjedelemben.

Otthonos és kényelmes az Ön számára a kispróza. Miért érzi ezt testhezállónak?

Annyira megváltozott a világ, úgy gondolom, hogy a nagy lélegzetű prózai művekre fogékony olvasóréteg szinte már eltűnt. Nincs ideje az embereknek, ugyanakkor egy harmadik információs forradalom részeseként a hihetetlen mennyiségű információtömegével ránk nehezedik az online világ, szinte agyonnyom bennünket. Többen említették, hogy az írásaim meglehetősen líraiak, próbálkozzam ezzel a műfajjal is. Valóban képekben gondolkodom, de a költészetben nem érzem magam otthon, bár pihenésképpen most is gyakran olvasom Arany János balladáit. A prózámban, amikor az a törekvésem, hogy többsíkú legyen, megjelenik a lélektani vonal.

Ön „emlékező prózaként” nevezte meg a műfajt, amit alkot. A történész pontosságával, de az elbeszélő élményszerűségével született történetek olyan időkbe vezetnek vissza, amelyekben Ön nem élt, ezért merül fel a kérdés, hogy honnan jönnek ezek a teljesen hiteles történetek?

Az írói témaválasztás a kisgyermekkoromba vezet vissza. Többgenerációs családban nőttem fel, nagyanyámnak 11 testvére volt, ketten voltak lányok és 10 fiú. Közülük az idősebbek az első világháborúban, a fiatalabbak pedig a másodikban vettek részt, többen el is estek. Az írásaimban többször felbukkanó dédapám, Nyírő Vince, aki Frigyes főherceg uradalmában gépész volt, öregkorára beköltözött a nagyanyámhoz Hegyeshalomba, akkor a felesége már nem élt. Így fordulhatott elő, hogy a nagyobb ünnepeken, amikor a gyerekei és családjaik meglátogatták, úgy tele lettünk rokonokkal, mint valami kisebb lakodalmon. A férfiak borozgattak, egy-egy pohár után megeredt a nyelvük, és rögtön a háborúról kezdtek mesélni. Mindenki mondta a magáét, gyerekként alig tudtam különbséget tenni, hogy melyik világháborúról is van szó. Hihetetlen és izgalmas történetek voltak ezek, mint amit A háború foglyaiban is megírtam. Nagyanyám egyik bátyja, Nyírő István és egy másik hegyeshalmi lakos, Faltusz János a főszereplői, akik megjárták a hadifogolytáborok poklát. Sorsuk különbözőképpen alakult. Faltusz, aki falusi tanító volt, a Távol-Keletre került, négy fogolytársával együtt besorozták a már szétvert fehér hadsereg egyik alakulatába. Úgy sikerült megmenekülniük, hogy egy kínai százados segítségével átkeltek a befagyott Bajkál-tavon, majd Vlagyivosztokon keresztül egy francia hajón tértek haza 1921-ben.
Nyírő István és fogolytársa, Herlicska János Frunze vörös seregének katonája lett. Az egység átkelt a Volgán, de az ott élő kalmükök a vörös különítményt megsemmisítették. Ők ketten a csodával határos módon életben maradtak, mivel a csata idején nem tartózkodtak a táborban. A lemenő napot követve gyalogoltak egészen a Fekete-tengerig, majd eljutottak Odesszába, ahol akkor még magyar csapatok állomásoztak. Amikor hazaértek, akkor döbbentek rá, hogy mi történt itt Európában, hogy Trieszt már olasz város. Faltusz János az átélteket leírta egy számtanfüzetbe, amit átadott egy kollégájának, aki később megpróbálta azt velem feldolgoztatni. A füzetbe írt történetek később nagyon jó forrásanyagként szolgáltak A háború foglyai megírásához.

A kisregényeibe erősen beleszövődnek, ugyanakkor ki is domborodnak az emberi sorosok, nekik szeretne emléket állítani. Miért fontos emlékezni?

Az emlék indítja el az emlékezést. Amikor az ember megírja, arra törekszik, hogy beállítsa a megfelelő arányt a drámai tömörség és az áttekinthető világosság között. A történelmi regény így válik alkalmassá arra, hogy megőrizze azt az utókor számára, és megvilágítsa a változásokat. Ez még akkor is így van, ha csak egy ember vagy egy család hétköznapjait ábrázolja. A gyerekkor különösen fontos forrás, minden innen indul ki, meghatározó, a nehézségekkel együtt magán viseli az idill elemeit is. Sajnos ma már csak nagyon kevesen élnek a regényemben szereplő emberek közül. Amikor felidézem őket az írásaimban, úgy érzem, hogy azok szomorú búcsúszövegek is. A gyerekkor élményei annyira fontosak, hogy meghatározzák a későbbi életünket. Mint írónak pedig mindenképpen a feladatom sorsközösséget vállalni velük, kibeszélni, írni róluk.

Reisinger Attila 2021-ben a Győri Könyvszalonon

Érezhetően nem csak az emlékállítás szándéka vezérli. Van esetleg más, például tanító célzata is? Egyáltalán mire taníthatnak bennünket ezek a történetek?

Meggyőződésem, hogy a múlt az nem halott idő. A hétköznapokban úgy gondolunk a múlt történéseire, hogy az már mögöttünk van, de valójában inkább alánk kerül, azon állunk, abban gyökerezünk, megalapozza és megváltoztatja az életünket a maga módján. Az író nem mondhat le arról a kiváltságáról, hogy azokról írjon, akik közé született, mert tartozunk nekik ennyivel, ők neveltek fel. Az is igaz, hogy minden író, így én is egy kicsit foglya vagyok a múltamnak, ami érződik is az írásaimban. Minden a megélt, vagy elődök által elmondottban gyökerezik, már csak ezért is kötelességünk, hogy az elődeink emlékét ébren tartsuk. Lehet az olvasónak olyan beidegződése, hogy a történelmi regény nagy eseményekről, híres emberekről szól, de emléket kell állítani azoknak is, akik a huszadik század rettenetes történéseiben a sor végén álltak, és amikor a feladatok rájuk zúdultak, hiába néztek hátra, nem volt kitől segítséget kérni, nekik kellett megoldani akármelyik oldalon álltak. Mint a vörös katona, Jarabek Ferenc a Veteránok című kisregényemben, akinek a sorsa arra tanít, hogy fel kell tárni ezt a múltat.

A múltat fel kell tárni, és Ön jól érezhetően nagyon törekszik a történelmi hitelességre, pontosságra. A szépirodalmi feldolgozás során mennyire és hogyan tud hiteles maradni? Hogyan talál egyensúlyt a pontosság és az irodalmiság határán?

Mindenképpen törekszem erre, mert fő szabály történelmi témát feldolgozó írások esetén, hogy nem szabad hamisítani. Itt van például a Veteránokban az említett Jarabek Ferenc esete. Sokat vívódtam azzal, hogy meg merjem-e írni Szamuelyre vonatkozó visszaemlékezéseit. Úttörőként sokszor találkoztunk 1919-es vöröskatonákkal, akik az ’50-es évek végén büszkén meséltek a Tanácsköztársaság idején történtekről. Ezért nem fért az agyamba, hogy az a Szamuely Tibor, akiről akkoriban utcákat, intézményeket neveztek el, jeltelenül nyugszik a mosonmagyaróvári temetőben. Ráadásul, amikor az ember szóba hozza, akkor leintik. Csak később értettem meg nagy nehezen, hogy az állandóan a háttérben leselkedő antiszemitizmus, és Szamuely igazi tevékenysége, a vérengzései, az akasztások, ezekről a Kádár-rendszerben nem volt szabad beszélni. Jarabek Feri bácsi is ezeknek az eszméknek, jelszavaknak élt, boldogan vállalta fel ezeket az élete végéig, ennek részese lehetett, és ami hibát elkövettek, az nem volt hiba, csak rossz végrehajtás. Mindig ezzel magyarázták. Csak később tudtam meg a volt általános iskolai osztályfőnökömtől, aki akkor már a pártbizottságon dolgozott, hogy tényleg igaz az ő története. A sír helyszínét nem tudta megjelölni, mert elálcázták. Jarabek Feri bácsi parasztnak öltözve vitte egy trágyával letakart szekéren, egy lőszeres ládában az oszladozó holttestet. Erről nem volt szabad beszélni akkor, de történelmi tény, az igazsághoz hozzátartozik, és eljött az idő, amikor már lehet és kell beszélni róla.
A hitelesség megőrzése azért is fontos, mert meg kell védeni a szöveget a legendáktól. Én kerülöm a fikciót, ezért igyekszem a dolgoknak utánanézni. Éppen az említett Nyírő Pista bácsi, hazafelé jövet a fogságból, a Volga mentén említett egy buddhista kolostort. Nehezen volt hihető, hogy az európai oldalon buddhista kolostor létezne, de valóban létezett ilyen. Sok dologra írás közben döbben rá az ember.

Kötetbemutató a 18. Győri Könyvszalonon

Sokat emlegettük a szülőföldhöz, az itt élőkhöz való kötődését. Ön lokálpatriótának vallja magát?

Mindenképpen. Amennyire tudok, részt veszek több egyesület, civil szervezet munkájában, például a városvédőkében, a helyi értéktár bizottságéban. Ahol szükség van rám, oda szívesen megyek, de mindent megteszek azért, hogy ez a gondolkodásmódomban is megjelenjen. A szülőföldem, amiről írok, nem csak a lakóhelyem. A regényeimben nincs bonyolult cselekményháló, viszonylag szűk a horizont, a szereplők könnyen belátható téren mozognak, és valahogy mind a Mosoni-síksághoz, ehhez a vidékhez kötődnek, ahová az egész kiterjedt rokonságom is tartozik. A foglalkozásomnál fogva, hivatalból is jól ismerem minden szegletét, nincs olyan út, amit ne jártam volna végig. Ezt a tapasztalatot a tájleíráshoz is fel tudom használni.

Eddig 19 kötettel büszkélkedhet. Min dolgozik mostanában? Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Most a Magyar Napló kiadónál van egy korábbiakhoz hasonló terjedelmű kötet, Árnyak között címmel jelenik meg az Ünnepi Könyvhétre. Három betétes kisregény és négy novella. Annak apropóján írtam, hogy januárban volt a Donnál az urivi áttörés tragédiájának 80. évfordulója. Ez egy „szimfonikus próza”. A zenéből átvett jelzőt Sőtér István használta, mert ugyanarról szól, csak más hangzásban. A Don-kanyarban elesett fiát örökké hazaváró apát, az én nagyapámat mutatja be, illetve a nagyapó és az unoka kapcsolatát írtam meg a kisregényben. A négy novella egy kivételével a megváltozott világról, az erőszakszervezetekről szól.

Reisinger Attila rendszeres vendége a Győri Könyvszalonoknak. A közönség 2023. május 10-én, 17 órakor találkozhat az íróval a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárában.

SzaSzi
Fotók: Reisinger Attila és Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér