Molnár Ferenc 1878. január 12-én született Budapesten. Elhunyt New-Yorkban 1952. április 1-én. Édesapja, Neumann Mór (1848-1907) jómódú sebészorvos volt. Édesanyja, Wallfisch Jozefa (1860-1898) sokat betegeskedett, és korán meghalt. Középiskolai tanulmányait 1887 és 1895 között a Lónyay Utcai Református Főgimnáziumban végezte. Az utolsó évben megválasztották az önképzőkör titkárának. Ekkor már aktívan újságírónak készült, de apai nyomásra 1896-tól egy évig a genfi egyetemen, később Budapesten jogot tanult. Ebben az időszakban már cikkei jelentek meg budapesti napilapokban, többek közt a Pesti Hírlapban, hazatérte után a Budapesti Naplóban. Ezzel párhuzamosan irodalmi műveken és idegen nyelvű színdarabok fordításán is dolgozott. Ekkoriban magyarosította a nevét.

A regényíró

1901-ben megjelent szatirikus regénye, Az éhes város. A huszonéves Molnár Ferenc maró gúnnyal írta meg első nagy feltűnést keltő írását. A könyv főszereplője, Orsovai úr pénztelen pesti fiatalember. Kisebb gyógykúrára Abbáziába utalják, ahol megismeri egy amerikai milliárdos lányát, fondorlatos módon magába bolondítja, és elveszi, megszerezve ezzel apósa hihetetlen vagyonát.

Az Abbáziából hazatért urak klubjaitól a feleségek szalonjain át a kávéházakig és irodákig mindenhol végigsöpör a hír: friss pénz érkezik Pestre. És a pályaudvaron százak, ezrek tolonganak, persze „minden érdek nélkül”, hogy fogadják az újdonsült dollármilliárdost. Eladósodott miniszter, korrupt újságíró, a lipótvárosi kereskedők maffiája, politikusok, üzletemberek és kis balekok hada tör rá Orsovai úrra, aki ezt mérhetetlenül élvezi, használja és kihasználja.

Hogy közben mi lesz a naiv, kedves feleséggel? Az életnyi küzdelem után már csak szórakozásra vágyó apóssal? A néppel? Az országgal? Ez senkit nem érdekel Molnár Ferenc filmszerűen pergő regényében, csak fosztogatja egymást gátlástalanul a pénzéhes Pest megannyi figurája.

Ugyanebből az esztendőből származik az Egy gazdátlan csónak története című lírai kisregénye, melyben egy 15 éves lány tragikus szerelmi történetét beszéli el. Első önálló színpadi műve A doktor úr volt, amely nagy sikert aratott az 1902. novemberi Vígszínházi bemutatón. 1906-ban írta meg mindmáig népszerű, A Pál utcai fiúk című regényét, amely a pesti gyerekek életét ábrázolja.

Nyomozások A Pál utcai fiúk szereplői után

A Petőfi Irodalmi Múzeum kutatásaiból tudjuk, hogy a regény szereplőinek neve zömmel megtalálható Molnár Ferenc egykori iskolájának, a Lónyai Utcai Református Főgimnáziumnak az évkönyveiben. Még azt is kiderítették, hogy a regénybeli Rácz tanár úr nevét a valóságban az iskola pedellusa viselte.

Két nagyon jelentős kivétel azonban akad: Boka János és Nemecsek Ernő. Boka János modelljéről egy levélnek és a fellelhető irattári anyagoknak köszönhetően elég sokat tudhatunk. Valószínűleg a modellje Bóka Zoltán volt, aki 1881-ben született Kecskeméten, 1899-ben érettségizett a Lónyay Utcai Református Főgimnáziumban, 1909-ben törvényszéki joggyakornok, 1910-ben törvényszéki jegyző volt, és ugyanebben az évben született gyermeke, Bóka László, a későbbi író és irodalomtörténész. Dr. Bóka Zoltán később törvényszéki bíróként korának híresen kiváló jogásza lett. Biztosan nem véletlen, hogy Molnár éppen az ő nevét adta okos, komoly és megfontolt regényhősének, a Pál utcaiak vezérének.

De ki volt Nemecsek?

Tudjuk, hogy a regényhősök nem mindig feleltethetők meg egy az egyben valóságos személyeknek. Mégis jó lenne egyértelmű választ kapni: ki volt az igazi Nemecsek? Önmagáról mintázta volna az író, mint egyes feltevések tartják? Érvként idézhetjük Molnár Flaubert-re utaló, közismert mondását: „Nemecsek Emma én vagyok.” Érdekes, hogy a születésnapja, január 12. éppen Ernő-nap. De szokták Nemecsek modelljeként Feiks Jenőt említeni, Molnár vékony testalkatú, szőke gyerekkori barátját, ő azonban 1939-ig élt, Molnár pedig úgy nyilatkozott az egyik ál-Nemecsek felbukkanásakor (több is volt), hogy az igazi Nemecsek rég meghalt tüdővészben.

A korabeli tudósítások fényében körvonalazódni látszik egy személy. Valaki, aki nagyjából egyidős lehetett Molnárral, neve nagyon hasonlított a Nemecsek névre, sovány volt, szőke és beesett arcú, valószínűleg egy szabóüzletben dolgozott a József körút környékén, és fiatalon, 1918-ban vagy 1919-ben, tehát 40 éves kora körül halt meg tuberkulózisban. Ezt a személyt Molnár Ferenc maga vitte el az Astra filmgyárba, amikor 1917-ben a regény első, még némafilm változatát forgatták, s ő mutatta be a főhőst alakító Hatvani Jancsika gyerekszínésznek mint a nagy, az igazi Nemecseket. (Egy érdekesség: a gyerekszereplők között volt Papír Magda, művésznéven Szepes Mária, a későbbi írónő). Bródy András szerint a találkozás alkalmával azt is mondta Molnár, hogy „ezt nyomtuk a víz alá”. Ebből az is kiderül, hogy nem a vörösingesek vagy más gonosz ellenség nyomta víz alá a valódi Nemecseket, hanem a saját pajtásai, köztük maga a későbbi író!

Nemecsek tehát, úgy tűnik, valóban élt, és valóban a víz alá nyomták. De legalább nem halt bele, mint a regényben. Legalább felnőhetett és élhetett, amíg a rettegett tüdőbaj, a morbus hungaricus engedte.

A drámaíró

Bár Molnár Ferenc neve legtöbbeknek A Pál utcai fiúk népszerű ifjúsági kisregényével kapcsolódik össze, személyében olyan kaliberű alkotóról van szó, akinek drámáit is világszerte előadták. Az 50. születésnapját fényes keretek közt ünnepelték a New York-i Broadwayn. Az Egyesült Államok elnöke, Calvin Coolidge személyesen fogadta a Fehér Házban. Az sem utolsó, hogy az 1920-30-as években a becslések szerint több mint 1 millió amerikai dollárt keresett évente.

„Molnár a magyar irodalom előkelő idegene” – mondta róla Németh Andor (1891-1953) kortárs író, míg Schöpflin Aladár (1872-1950) irodalomtörténész, műkritikus és műfordító így emlékezett: „Ő az egyetlen magyar író, aki egész oeuvrejével nemzetközi ellenőrzés alatt áll, s akiről mindenütt kialakult egy főpontjaiban egységes vélemény. Útját ennek a sikernek tagadhatatlanul a szórakoztató képessége egyengette, de ami irodalmi szempontból figyelemre méltóvá teszi s magasan kiemeli azoknak sorai fölé, akik éppen csak hogy szórakoztatják az embereket, az valami több, valami értékesebb. Az, hogy benne megérett és kifejezésre jutott a világ dolgainak s az embernek egy olyan szemléleti módja, amely teljesen és egyedül az övé s ennek kifejezésére olyan formai eszközöket talált, melyek saját, egyéni tulajdonai. […] Tagadhatatlan, hogy Molnár mondanivalója különbözik mindenki másétól, csak ő tudja elmondani s a formái, különösen a drámában, lényeges pontokon különböznek mindenki más formájától.”

Molnár színpadi műveinek újdonsága élethelyzetéből, a kívülállásnak, az ember és szerep totális elkülönböződésének felismeréséből származik. Nem kétséges, hogy már pályakezdőként is mindent tudott a polgári színházról, a francia könnyű komédiáról. Tökéletes cselekményvezetés, nagyszerű függöny előtti jelenetek, villámló párbeszéd, könnyed humor. Nem volt szégyen tanulni a franciáktól. Ibsen is Párizsban tanulta meg, hogyan működik a színház.

„A színház fejedelme és a pesti közönség szemefénye ebben az időszakban Molnár Ferenc” – írta róla Szerb Antal. „Működése a színháztörténettel a legszorosabban összefügg, munkássága a színházból nő ki, mint minden igazi színműíróé, és olvasva hamis képet nyerünk róla, nem azt a darabot, melyet az író maga elé képzelt. A szerepek színészek testére szabottak, és ő maga a korszak legjobb rendezője, a testet öltött színházi atmoszféra, életének intimitásai, melyek a közönséget éppúgy érdekelték, mint színdarabjai, mind a színházzal hozzák összefüggésbe. A színpad bámulatos virtuóza, fegyelmezettsége és ekonomiája mintaszerű… Irodalomszociológiai szempontból fontos jelenség, hogy Molnár Ferenc és a tízes évek más nevezetes színdarabírói áttörték azokat a korlátokat, amelyek a magyar irodalmat a külföldtől elzárták és jövedelmező sikereket arattak a nyugati országokban, ahová magyar írók termékei csak mint átutazó turisták vagy diplomáciai díszutazók szoktak elkerülni. A magyar színdarab keresett cikk lett Németországban, Ausztriában és főkép Amerikában, ahol pl. Molnár műveiből összegyűjtött kiadás is jelent meg. Amerikában az irodalmi élite képzeletében Budapest úgy él, mint a dráma igazi termőföldje és egy népszerű amerikai regényben egy fiatal drámaíró panaszkodik, hogy darabját csak akkor fogadnák el a színházigazgatók, ha Budapestről vagy Prágából küldené.”

Kettőssége

Molnár Ferenc különös kettősségben élt. Igyekezett leleplezni a polgári világ hazugságait, amelyben ugyanakkor ő maga is benne létezett. A színpadi játékot is megkettőzte: legjobb darabjaiban a színpadi szereplők azt játsszák, hogy ők a valódi élet, és ebben a hétköznapi létben valamiért muszáj elkezdeniük színészkedni. Ezzel a nézőt olyan állandó síkváltásokra kényszeríti, amelyek megkérdőjelezik a megszokott, hétköznapi polgári lét értékeit, igazságait.

Első átütő sikere Az ördög (1907) című darab volt, amelyben megjelenik egy jelképes, furcsa alak (az ördög), aki a háttérből hátborzongatóan elegánsan irányítja, szinte dróton rángatja a darab szereplőit tudatalatti, lefojtott érzéseiken, ösztönös vágyaikon keresztül. Ebben a motívumban a freudi pszichoanalízis elmélete tűnik fel, amely szerint az ember tudatos része csak a jéghegy csúcsa, a pszichés tartalmak túlnyomó hányada tudattalan tartomány, amely azonban döntően meghatározza a személyiséget. Freud megfogalmazásában a tudattalan egy pszichikus folyamat, amire a hatásaiból következtethetünk. Olyan tehát, mint a fekete lyuk, amely nem látható, ám hatása drámai módon tapasztalható. Freud a tudattalan megnyilvánulásai, mint a szimptómák, az álom, a fantázia szimbólumaiban az elfojtott szexuális kívánságok megjelenését látta.

Jung viszont a freudi szimbólum-értelmezéstől eltávolodva úgy gondolta, hogy a szimbólumoknak van egy hermetikus-vallásos természetű értelmezése is. Ebből vezette le azt az álláspontját, hogy az álom szimbólumai nem tünetek, hanem állapotbeli üzenetek. Jung analitikus pszichológiájában a Selbst a psziché archetípusos alakja; a pszichés totalitás centruma, ami befogadja a tudatot és a tudattalant. A Selbst a személyiség központi archetípusa, elterjedt a mély-én fordítás. Megjelenési formája a mandala, a teljesség szimbóluma. Ez az Imago Dei, az Isten képe bennünk, ezáltal fel tudjuk venni Istennel a kapcsolatot, ez az „istenérzékelés szerve”. Az emberi élet célja a Selbsttel való kapcsolat kiépítése, a hozzá való eljutás.

Két teljesen eltérő emberképről van szó, amely a művészetekben is megjelent. És úgy tűnik, Molnár Ferenc a materialista Freud mellett tette le a voksát. Ezzel részben az „ördög ügyvédjévé” vált. Ugyanakkor a vígjátéki forma és az ördög allegórikus megvilágítása miatt rálátást is ad a belső történésekre. És ezzel megadja a tudatosítás lehetőségét.

Molnár Ferenc mintha játszana, és belebújna mindenféle szerepbe. Talán ezért is bírálták sokan azzal, hogy inkább a siker, a hatásosság, mint a maradandó érték vonzotta. Ady Endre szerint „nyolcvan író lakik benne, és nyolcvanszor többet adhatna, mint ad”. Ellentmondásossága, belső bizonytalansága gyökeréről maga vall késői önvallomásában: szülei sosem fogadták el annak, aki volt. Csak afféle pótléka volt számukra a Ferenc születése előtt elvesztett elsőszülött fiuknak, Lacikának.

Íme az író szavai: „Még tizenhét éves koromban is, amikor elvégeztem a gimnáziumot, és jó érettségi bizonyítványt vittem haza, amely megnyitotta előttem az európai egyetemek kapuit, még akkor is úgy éreztem, mintha futó felleget látnék elvonulni apám arcán: Miért nem Lacika?”

A freudi felfogás szerint Molnár egész életében azt a feltétlen szeretetet, elfogadást kereste a nőkben, amit az anyjától nem kapott meg. Erről utolsó, vallomásos művében Bartha Vandával kapcsolatban maga is beszélt: „Segítsége először gyermeki volt, később testvéri lett, majd Amerikában anyai segítséggé magasztosult. Az Újvilágban sokat betegeskedtem, és az európai események miatt mindig a kétségbeesés mezsgyéjén vergődtem. Dr. Lax Henrik, az orvosunk Vanda halála után érkezett vissza Európából. Amikor közöltem vele, hogy gyermekem meghalt, így szólt: Téved. Az édesanyja halt meg. Ezek a szavak felvillantották lelkemben az elmúlt idők emlékét. Több mint ötven esztendeje halt meg az édesanyám. Csaknem olyan ifjú volt, mint Vanda, amikor elköltözött. Az orvos szavai annak felismerésére vezettek, hogy Vanda becsületesen folytatta ott, ahol az anyám abbahagyta, azzal a különbséggel, hogy a gondjára bízott gyermek ötven évvel idősebb volt.”

Egy másik önvallomása szintén segíthet kicsit jobban megérteni Molnár Ferencet, aki, mint író nagyon sok értéket alkotott, de mint ember néha parolázott az „ördöggel”. Ebben talán közrejátszott gyermekkora és bizonyos tulajdonságai is. De egy embert teljességében megismerni szinte lehetetlen, csak közeledhetünk hozzá, hogy értékét még jobban felbecsüljük.
 
„Életbölcseletem: jónak kellene lenni. Úgy jutottam el hozzá, hogy észrevettem magamon, hogy nem vagyok jó. Érzem, hogy sose leszek olyan jó, mint a született jó emberek, de minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy megközelítsem őket. Fájdalmas tapasztalatom, hogy azt majdnem lehetetlen megtanulni. A vigasztalásom, hogy aki erre nézve becsületesen mindent elkövet, az teljesítette kötelességét ezen a földön.”

Szabados Éva

Forrás: wikipédia, nyugat.oszk.hu, folyoiratok.oh.gov.hu 1, folyoiratok.oh.gov.hu 2, criticailapok.hu, moly.hu 1, moly.hu 2, leveltarimozaikok.bparchiv.hu, kulturtortenet.blogspot.com

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.