Ez a sarkalatos kérdés olyan szinten íródott be kultúrába, néplélekbe, az emberiség közös tudatába, hogy nemcsak összeegyeztethető a hozzá vezető legkülönbözőbb utakkal, de kívánatos is, és bár nehezen elérhető, ám a legmagasabb minőségek egyike. A népzene helyzete speciális, merthogy lesallangozott, kötött formákkal bíró kulturális gyökérpont, igazodási és merítkezési esszencia, ami nemcsak önmagában, de részegységeiben is működőképes, és hozzá tud kapcsolni a közöshöz is. Viszont a kötöttségek mellett teret bír adni a különböző irányú függetlenedéseknek is. Többek közt ettől valódi. Például rég kiderült nagy prímásokról, hogy az adott táncrendet és annak szinte bármely részletét alkalmanként másként játszották, beleérezve az adott hangulatba. Soha vissza nem hozható helyzeti előnyük volt persze: az élő kulturális beágyazottság, hogy az éppen zajló táncmulatság, lakodalom, párválasztási hejehuja közben merre volt érdemes kanyarodni, mit kellett alátámasztani és kidomborítani. Ezzel szemben a városi muzsikus, aki bár mindent megtanult, amit csak lehetett, könnyen ragadhat bele a fennmaradt felvételek időbemerevült csapdáiba, így a tanult utódok lehetősége egy kissé másfajta szabadság: az egyéni jellem, karakter és közölni vágyás, a személyes szűrőn átvezetés dinamikája. És nem utolsósorban azért akad hasonlóság is: a táncházak közönségével való közös kiterjedések öröme.

Persze nem kell állandóan ilyesmin agyalni, amikor valódiság történik, amiben ott a friss tartalom, a dög, az ízek kavalkádja, rögtön tudjuk, hogy jó helyen és időben járunk, ilyesféle például a Tárkány Trió első albuma, A cigányprímás (Fonó, 2022). Talán nem is gondolnánk, de ez az első minden tekintetben, ízig-vérig magyar népi cimbalomzene, ami nem csak – mint korábban – részleteket, töredékeket vett alapul: „A gyűjtők általában csak pár dallam erejéig, mint egy érdekességet villantják föl a szóló cimbalmot. Ez a pár dallam gyakran ugyan az a pár dallam, ill. többségük a gyűjtések idején éppen divatozó legújabb, polgárias táncok köréből kerül ki, és a számunkra kedvesebb régebbi korok veretes melódiái elmaradnak. A Tárkány Triót azzal a szándékkal hoztam létre, hogy megszülessen az első zenekar, amely az eredeti magyar népi cimbalomzenét bemutatja, a cimbalomprímás hagyományt folytatja. Bármilyen furcsán hangzik, ilyen még nem volt, és máig ez az egyetlen zenekar, amely ezzel foglalkozik” – írja Tárkány-Kovács Bálint a CD füzetében, és mi nagyon örülhetünk: a belefektetett munka minden pillanata megtérülni látszik. Nem is véletlenül húztam olyan hosszan az időt az elején, ebben az albumban nagyon jól lekövethetők a fenti folyamatok és a gondosan szerkesztett arányok. A lendület példás, ott a húzás mindvégig, de azért túl sem tolták, hiszen mégsem mehet a nagy vehemencia a kimunkáltság rovására, a közös vérmérsékleti együttható úgyis kitölti a kanyarokat, réseket, kapcsolódásokat. A klasszikus dallamok (mennyire imádom például a somogyi fekete kányásat!) ezzel az előadásmóddal egyszerre idéznek emlékeket és hoznak képbe új megoldásokat. Némelyik például simán elmenne filmzeneként – pergett is közben a belső mozi.

Fekete Márton brácsás és Molnár Péter bőgős ritmusszekciójának lüktetése egyszerre nyújt szilárd alapot és húz magával, Tárkány-Kovács Bálint cimbalomprímás élen kalandozása pedig nem érződik egoista egyénieskedésnek, úgyhogy minden vonatkozásban működik az életadó kohézió. Ebből legyen még pár kör.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Juhász Réka népdalénekes összeállítása szintén nem szűkebb tájegységre épít, a Széles vizek (Fonó, 2022) vezérmotívuma a címből sejthetően a víz szimbolikáját részletezi. Nem is egyszerű metaforáról van szó, a lehető legközelebbi víznyerő kutaktól a szélesen hömpölygő folyamokig és a végső hazatérést szimbolizáló tengerig bontakozik az ív. Természetesen itt már messze nem a fizikai megnyilvánulásokon van a hangsúly, sokkal inkább a belső minőségeken, az emberi életen végigvonuló érzelmi és egyéb tapasztalatokon, és ami úton nem a mértékegységbeli jellemzők számítanak, csak a tényleges megélések. A víz tehát összeköt világokat, sorsokat, időket, hiszen már a teremtéstörténetekben is megjelenik ősközegként, az élet vize pedig a spirituális megközelítésben azt az éteri közeget jelzi, amiből minden élet fakad, és amitől megújul, aki abból merít.

Juhász Réka ki is emeli a víz isteni rendteremtő elvét: „Az életünk során három nagy folyón kelünk át. Születéskor hídon jövünk, a házasságot kötők és a halottak vízen kelnek át, a révész közbenjárásával, a másik partra. Egykori ártéri területeink temetődombjain, a csónak-fejfák ma is tanúskodnak arról, hogy halottaink valaha bárkában tették meg utolsó útjukat az élet vizének túlpartjára. Amit a folyóvíz elvisz, vissza nem hozza soha. Ezért dobjuk az elmúlt esztendő minden bajával, betegségével teleaggatott kiszebábut a folyóba. A természet folyamatosságát és az emberi élet hullámzását összemossa a víz jelképvilága. Elmerülünk a zavaros árban, és megtisztulunk a források szent vizei által.”

A magyar népzene bővelkedik a források, folyók, tavak életterei érlelte impressziókban, az élet eleve jelentős mértékben ezek köré szerveződik, így a harmaton járástól az eső-összemosta sorsokon át a Duna vizének lélekborzolástól megjelenik bennük számos olyan elem, amire az ember nem is gondolna hétköznapi tudatállapotában, mondjuk a városi élet másfajta alapélményéből. A Széles vizek rendkívüli tudatossággal és művészi érzékkel felépített album, a mélységi alászállástól a megtisztulásig vezető emelkedettségig juthatunk a segítségével. Az eléneklések és elmuzsikálások technikai magas fokán túl ez a lélekmelengető ünnepélyesség az, ami még a jó népzenei lemezek közül is kiemeli. A fentebb feszegetett szabadságélménynek itt egy másik megközelítése kap teret: a modern, világi szabadosság, a „bármit megtehetek” romboló eszköztára nyomokban sincs jelen, ellenben a saját belátásból fakadó „jó”, a fizikai-lelki-szellemi teljességet kínáló minőségek melletti elkötelezettség kibontakoztatására került a hangsúly, vagyis az égi rend földi tükrözése az üdvözítő.

A dalcímek többsége is magáért beszél: A szováti tó, kapolcsi hidak, Nyitra, Ipoly, A tóvidékiek, Folyóvíz volnék, és ezek igazából formát adnak a lényeghez, az emberi élet sokszínűségének és az érzelmi vonatkozások leképezéséhez. Ennél zsigeribb és magával ragadóbb népzenei lemezt ne is kívánjuk, mert ez az. Közreműködik öt muzsikus: Juhász Dénes – hegedű, furulya; Kalász Máté – hegedű; Dövényi Gergely – brácsa; Kalász Tamás – nagybőgő; Juhász Zoltán – duda, furulya; és hat énekes: Szerdahelyi Luca, Kalász Dorottya, Szabó Lili Róza, Kaczor Dorotta, Sturcz Noémi, Egyed Réka.

Az autentikus népzenéről némileg leágazva, de a folkot vezérlőelvként megtartva olyan területre jutunk, ahol a spirituális alapvetések okán egységgé oldódnak még azok a zsánerekhez kötött zeneiségek is, amelyeket pedig meg tudnánk nevezni, ha számítana egyáltalán a szétszálazásuk, ám a lényeg röviden ennyi: a Gryllus Dániel-féle Pál apostol – dalok Pál levelei szerint (Gryllus, 2022) kiadvány minden szempontból ott van a legfontosabb albumok közt. Kétpólusú hozadékából mi most a zenei oldalra koncentrálunk, merthogy könyvvel együtt megjelent CD-ről van szó (amihez másik olvasat szerint pont a lemez a melléklet). A könyv muzsikusok, szakemberek, vallási kútfők írásait, interjút, magyarázatait tartalmazza Pál Apostol munkássága, múlhatatlan hatásai nyomán, ám nem csak emiatt neveztem kétpólusúnak: a zenei album maga értelemszerűen a Páli szövegek, tanítások mentén fogant, így a zenei mellett spirituális/szellemi vonatkozásai és dimenziói is hangsúlyosak. De nem valamiféle katedráról szórt szigorú tanítás zengedez, éppen ellenkezőleg: szívbe markolóan magnetikus erővel betaláló tanításokról, így egyszerre érezhetjük át a szellemi tanítások rendíthetetlen fundamentumát és a békéhez vezető út fájdalmát. Ezt a belső hatást, ami itt zenével és poémába öntve van elregélve, nem szimplán a megzenésített vers kategória.

A produkció külső története: 1991-ben jött ki az első kör, amit most már Ólemeznek hív a kiadó a könyv végi jegyzetben, és amin akkori aktív népzenészek (Éri Péter, Halmos Béla) működtek közre. Hangvételben azért hasonlított a maihoz, azaz nem klasszikus dalformák, inkább lüktetve hömpölygő folyamatzene szövődött a versek köré, és ezt a metódust megtartva kapott most vadonatúj köntöst. A gerincet persze továbbra is Gryllus Dániel (Kaláka) jellegzetes prózaéneke és citerajátéka adja, eleve ő tekinthető az egész koncepció szívének. De azért mégsem beszélhetünk szólóprodukcióról: kicsengésében a muzsika intuitív-intenzív felépítménye, egyszerre lelkesen szárnyaló és fájdalmasan megrázó volta, a népzenei jelleg karakteres, rockos-bluesos felhangokkal duzzasztva meglepő erővel képes kiragadni a normál hétköznapi tudatállapotból. Nincs mese, tényleg hardcore húzása van, és persze semmi köze hangszerelési, azaz formális rockhoz, a jelek szerint simán elérhető efféle felajzó intenzitás akusztikus hangszereléssel, többek közt citerával, szájharmonikával és tántoríthatatlan szövegmondással (eklatáns példák a Timóteushoz írt levél vagy a Tituszhoz írt levél). De éppígy nincs tétovaság a levegősebbre szőtt, tágas aurájú dalok közben sem, így már csak abban reménykedhetünk, hogy találnak még feldolgozni valót ebben a felállásban.

Gryllus Dániel muzsikus partnerei: Apáti Ádám – zongora; Bizják Gábor – kürt; Ferenczi György – szájharmonika; Szirtes Edina Mókus – brácsa; Jankó Miklós – dob; Pintér Zsolt – mandolin.

Ahogy a konferanszié mondaná: és most valami más. A Canarro tényleg más, de ne arra koncentráljunk, hogy hellyel-közzel az egyetlen valódi magyar swing-manouche produkció az övék, mert akkor ugye mihez képest, és még önmagában ez a nagyon hálás zsáner sem lenne előny, ha csak afféle tanult hivatalnokokként bírnák csak felmondani a leckét. Anno még harmonikás-hegedűs utcazenész duókorukban csodálkoztam rájuk, aztán meg leesett állal mászkáltam a 2011-es FolkBeats tehetségkutatós koncertjeik alatt, aminek néha egy-két fordulójára éppenséggel el se jöttek, vagy ha igen, nem ugyanabban a felállásban, mint máskor, és így persze nehéz komolyan venni hivatalosabb keretek közt egy zenekart, viszont mivel én nem döntnök minőségben rontottam ott a levegőt, csendben szurkoltam nekik: na, ilyen egy jó rockandroll banda. Ez az öntörvényűség szerencsére nem állította őket talajba, jól elvoltak a maguk közegében, ráadásul szó nem volt technikai lazaságról, szépen beletanultak színpadi jelenlétbe, alámerültek a zsáner emocionális mélységeibe, mármint nem csak valami szűkös fókuszpont körül matatva, hanem rendesen bekvártélyozva. További adekvát nyomozásra nincs is szükség, azzal tán a befogadói örömöket kasztrálnánk balga módon, mert ez a New York-Párizs-Budapest (Fonó, 2022) című második lemezük annak ellenére sem merül ki swing-klasszikusok sima levételénél, hogy az alapanyag nagyját sztenderdek szolgáltatják. Produkciójuk aurája senki máséval össze nem téveszthető, és tudom, miről beszélek, mert ha nem is vagyok manouche-geek, azért évekig napirenden tartottam efféléket. A Canarro egyik nagy előnye a zsánerben érdekelt többséggel szemben, hogy a szólók, tempók, zsonglőri megoldások mellett/ellenére mindig dalban maradnak, az egységben működés fontosabbnak tetszik a különbözőségek hangsúlyozásánál. Azért is tűnik fel ez ennyire, mert én az ilyesmiben pont ezt a közérzetet keresem, és persze mértékkel a virtuozitás is tud gyönyörfokozó lenni, de a mézes kenegetés akkor jön, ha ott a dög, az értő összekacsintás, a szavakon túli gesztusok bensőséges tere. A Canarrot receptre kéne felírni hidegrázásra és lázas bajokra egyaránt.

Az egy ideje már megszilárdult tagság (Szakál Tamás – hegedű, ének; Jakab Viktor – gitár; Soós Márton – nagybőgő; Sidoo Attila – gitár; Marosi Zoltán – harmonika) mellé vendégek is érkeztek: Izabella Caussanel és Orbay Lilla (Ephemere duó) – ének; Bíró Szabolcs (Maszkura) – ének, harmonika; Lakatos Vilmos – gitár (ő már szinte rendes tagnak számít).

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu