Sokunknak „csak” ez jutott a 80-as években. Mégsem panaszkodtunk igazán, hanem (bele)éltük magunkat a panelvárak rücskös-szürke valóságot árasztó hétköznapjaiba. Sőt! Még büszkék is voltunk olykor, ha a tévé „rólunk”, létünk riasztó-óvó bástyáiról szólt (pl. A világ legrosszabb gyereke-vonulatú ifjúsági filmjeivel, vagy a klasszikus-kultikus csehszlovák Panelsztorival az élen). Ez volt a mi valóságunk: a ráccsal kerített dühöngők, a felfestett parkolók végtelenjei, a lapos bevásárló-marketek, a csöppnyi játszó/találkozó terek. Ugyan sokszor sírtunk mostoha sorsunk felett, de a szívünk mélyén ezt az „átokföldjét” a mi birodalmunknak tudhattuk durva szögletességével-végességével, valós és átvitt szürkeségével, fájó kilátástalanságával („A betonházak között nem várnak csodák…”). Az ifjúkor monoton évei azonban (réges-rég) elmúltak, nem úgy a panelek! A beton örök, és az emlék-körök nem hagynak oly könnyen kitörni belőle. Igazam van, Dyga Zsombor? Szerintem valahogy te is így vagy vele. Mert mi mindenképpen.

Török Ferenc Moszkva tere és Wolfgang Becker Good bye, Lenin!-je óta nem éreztem ilyet (persze a kronológia most sántít). Hogy egy film a hangulatával hasson rám úgy, hogy bármi történjék is a vásznon, rokon- vagy ellenszenvvel, de a rabja legyek. Nálam ugyanis a jó film „receptje” valahogy így néz ki: végy 40% hiteles történetet, fűszerezd 40% hipnotikus atmoszférával, majd csapj hozzá 20% eredeti stílust. És kész a tökéletes mű. Hogy Dyga Zsombor és lelkes (mert máshogy ezt nem lehet csinálni) csapata nálam közel jutott a „mestercellulász” titulushoz, azt elsősorban annak köszönhetik, hogy addigi életük minden egyes mozzanata elevenen benne foglaltatik a 2003-as Tesó-ban: öröm-bánat, lázadás-érzelem, magány-társasérzés. Minden történés, minden karakter, minden egyes mondat átélhető – hisz átéltük mindet mi is. Mindannyiunknak volt egy duci-szemüveges jóbarátja, mindannyian küzdöttünk isten által vert nehézfejű tesóval, és mindünk fejéhez vágtak időnként olyanokat, hogy: „Te egy s*ggfej vagy!”, „Ezt jól el*eszted!”, esetleg „Önfejű k*csög!”. Ettől volt szép, ettől volt jó, ettől volt a miénk. És ebben a tekintetben a Tesó minden (rég elfelejtett) hiányt (be)pótol.

Dyga Zsombor és Lovas Balázs története zökkenőmentes, bájos, hiteles és kerek egész. A Tesó vezérfonala (a testvéri párharc a lakásért, majd a szerelemért) nagyon finom, mindenfajta szájbarágás nélküli, ugyanakkor konkrét. A történetnek van eleje és van vége, a kettő között pedig lendületes ív húzódik, amely telitalálat jelenetekkel és gegekkel vázolja fel azt a mikromiliőt, amely stílust varázsol a sztorinak. Olyan stílust, amely ugyan karakteresen magyar, mégis remekül ötvöződik a Hornby-féle Pop, csajok, satöbbi brit humorával éppúgy, mint a jellegzetes hollywoodi happy enddel (Anna „megkövetése” a Casablanca-jelenettel). A filmet a matt színek amolyan nosztalgia-szerűen dokumentaristává teszik, ugyanakkor a szituációk és a párbeszédek maiabbak már nem is lehetnének. Ez pedig kitűnően szolgálja a beleélés lehetőségét.

A színészek is igen kitesznek magukért. Welker Gábor Artin és a narrátor „kettős szerepében” telitalálat, akárha saját magunkat látnánk benne. Romlatlan, kishitű, nihilista-pesszimista filozofisztikus személyisége szerintem igazán magyar jelenség, én legalábbis magamra ismertem benne... Schmied Zoltán Natéja szöges ellentéte Artinnak, és ez a diszharmónia remek dinamikát visz a filmbe. Bognár Anna pedig, a boldogságért való küzdelem „tárgya” igazán olyan jelenség, aki „benne van” a történetben, de nem nyomja el azt. A mellékszerepekben is igazi háromdimenziós karaktereket láthatunk, mint az enyhén frusztrált újságos C. C. (Elek Ferenc) vagy a filmőrült Bátyó (Kovács Lajos).

Szóval a Tesó mindaz, ami mi voltunk legbelül a húszas éveink középtáján. Olyan környezetben játszódik, amely ordít az azonosulásért, emiatt szerethető. A boldogság utáni „hajszában” pedig mindig feltűnik egy Anna, aki képessé tesz bennünket arra, hogy helyükre tegyük a dolgokat. Hiszen – mint tudjuk – Anna örök.

Szilvási Krisztián