1099-ben az első keresztes hadjárat feltette teljesítményére a koronát, mikor az évek óta menetelő és harcoló keresztesek elfoglalták Jeruzsálemet. A levantei partvidéken kis keresztény frank államok alakultak, északról délre sorban: az Edesszai Grófság, az Antiókhiai Fejedelemség, a Tripoliszi Grófság és a Jeruzsálemi Királyság. A keresztes államok majd egy évszázadon át virágoztak (Edessza kivételével, amely 1144-ben elesett), ám a Hattínnál elszenvedett katasztrofális csatavesztést követően a tengerparti sávra szorultak vissza, és Jeruzsálem is a győztes Szaláh-ad Din Júszuf Ibn Ajjúb, közismert nevén Szaladin szultán kezébe került. A harmadik keresztes hadjárat azonban – Oroszlánszívű Richárdnak köszönhetően – stabilizálta a „tengerentúli” frankok helyzetét, és 1192-ben békét kötöttek a felek. 1193-ban meghalt a mindkét oldal által igencsak nagyra tartott Szaladin szultán, akinek halálát az iszlám világ sokáig nem tudta kiheverni, s hasonló nagyság hiányában a különböző emírségek közötti törésvonalak azonnal felszínre törtek. Utódait, az ajjúbidákat inkább az egymás elleni harcok kötötték le, így a keresztesek sikeresen erősítették meg állásaikat a tengerparton. II. Frigyes német-római császár a hatodik keresztes hadjárat során, 1229-ben elérte diplomáciával azt, amit korábban a katonai erő sem bírt kiküzdeni, egyezményben szerezte vissza Jeruzsálemet – a megállapodásban figyelembe véve, hogy a város az iszlám számára is szent ‒, majd 10 évre fegyverszünetet kötött a muszlimokkal. Ennek lejárta után sem tört ki háború, ám a falaitól 1219 óta megfosztott Jeruzsálem védtelen volt, s csak egy vékony korridor kapcsolta a keresztény kézen lévő területekhez. Megtartása ismét a diplomatákon múlt. 1240-ben a damaszkuszi ajjúbida uralkodó, Iszmail emír végül átadta a Jordán egész nyugati partját a keresztesek számára. 1244-re úgy tűnt, a Jeruzsálemi Királyság legfényesebb napjai jönnek el újra a keresztes világ számára, de ez a nap hamarosan alábukott.

1244-ben a damaszkuszi Iszmail emír és az – egyébként szintén ajjúbida – egyiptomi szultán, asz-Szálih között háború tört ki, amelyben az emír a keresztesekhez, az egyiptomi szultán pedig a térségbe a mongolok elől bemenekülő hvárezmi hordákhoz fordult támogatásért. Az utóbbiak mozdultak elsőként. Az egyiptomi zsoldba állt hvárezmi csapatok 1244 júniusában előbb felégették a Damaszkusz körüli területet, majd délre, a keresztes kézen lévő Jeruzsálem felé nyomultak. A város körül nem volt fal, mindössze kis részét sikerült csak felépíteni a korábbi védműveknek, ahová a frank katonák nagyja behúzódott. A hvárezmiek raboltak és égettek, miközben betörtek a házak közé, és a harcokban elesett a város keresztény kormányzója is. A belső várba húzódó keresztények egy darabig felmentésre vártak, de augusztus 23-án kiegyeztek a hvárezmiekkel, és feladták a fellegvárat. Jeruzsálemet 6000 keresztény nő, gyerek és férfi, civil vagy katona hagyta el, de csak 300-an érték el céljukat, Jaffát, a többiek arab banditák és a hvárezmiek csapdájába estek. Jeruzsálem ismét az iszlám városa lett, és 1917-ig nem is került keresztény kézre.

Közben azonban a keresztes hadsereg is összegyűlt, hogy visszaszerezze a várost. A „Tengerentúl” történetének egyik legerősebb keresztes hadserege 1244. október 4-én hagyta el Akkó melletti táborát (ez volt a királyság fővárosa 1191 óta), hogy egyesülve muszlim szövetségeseivel délnek vegye útját, Askelón felé. A keresztesek mintegy 2000 lovasból és 7000 gyalogosból (jelentős részben számszeríjászokból) álló sereget állítottak ki, míg szír szövetségeseik 5000 embert gyűjtöttek össze. Utóbbiakat Kerak emírje, an-Naszir irányította. Ez a korszak a hadakozó szerzetesrendek aranykora, mind a templomos lovagrend, mind a johanniták komoly katonai erőt képviseltek, és jelentős politikai befolyással bírtak a keresztény államocskákban. A templomosok az 1220-as években már 600 lovagból és 2000 egyéb fegyveresből álló haderővel rendelkeztek önállóan, és a johanniták is nagyjából hasonló nagyságúval. Mindez egy olyan korszakban, amikor néhány ezer fős haderő már ütőképesnek számított, pár száz nehézlovas pedig csatákat volt képes eldönteni! A XIII. században hozzájuk emelkedett fel a Német Lovagrend is, elsősorban II. Frigyes császár támogatásának köszönhetően, s körülbelül ugyanakkora erőt képviselt 1244-re, mint a két említett lovagrend. Az összegyűlt haderő parancsnokságát Brienne-i (IV.) Valter, Jaffa grófja kapta, de a keresztes államok szinte teljes elitje felvonult. A haderő La Forbie-nél botlott bele az egyiptomi-hvárezmi hadseregbe október 17-én reggel, miközben – elhagyva Askelónt – Gáza felé haladt.

A szemben álló egyiptomi erők enyhe létszámfölényben voltak. Az egyiptomi szultán 6000 mameluk katonáját küldte ki a kipcsak (azaz kun) származású Rukn ad-Dín Bajbarsz vezetésével, amelyhez 10 ezer hvárezmi csatlakozott Jeruzsálem felől. A mameluk rabszolgasereg igen ütőképes lovassággal rendelkezett, míg a hvárezmiek elsősorban kiváló lovasíjászok voltak. Manőverezés terén egyértelműen az egyiptomi haderő élvezett előnyt, míg a keresztény sereg erősebb gyalogságában és vasba öltözött lovagjaiban bízhatott. Mindkét fél hagyományos hármas tagolásban állt fel. A keresztes sereg jobb szárnyát a jeruzsálemi pátriárka, Nantes-i Róbert vezette, Brienne-i Valter fővezérként a centrumot irányította, míg a bal szárnyon a szövetséges muszlim csapatok álltak fel. Az egyiptomi bal szárnyon a mamelukok csoportosultak, a haderő közepét és jobb oldalát pedig a hvárezmi zsoldosok alkották.

A csata október 17-én mérsékelt intenzitással zajlott, a frank jobb szárny igyekezett visszavetni a vele szemben álló mamelukokat, de Bajbarsz kiváló parancsnokként képes volt visszaverni a támadásokat. Másnap reggel már az egyiptomi-hvárezmi sereg vette át az események irányítását. A hvárezmi lovasíjászok megrohanták a szíreket a keresztes had jobb szárnyán, akik egy ideig keményen ellenálltak, de a túlerő győzedelmeskedett. A hvárezmi lovasok nagyrészt lemészárolták a menekülőket, másokat elfogtak. Ez azonban időbe került, eközben a frank hadak megpróbálták legyűrni az egyiptomiakat. A lovagok rohama a dűnés-homokos terep miatt nem volt elég lendületes, hogy áttörje Bajbarsz vonalait. A keresztesek helyzete bal szárnyuk eltűnésével kritikussá vált. Gyalogságuk védvonalába húzódva próbálták feltartóztatni az ellenséget, amely pajzsaival és a mögé bújó számszeríjászokkal igyekezett távolt tartani az egyiptomiakat, majd az üldözésből visszatérő hvárezmieket. Kegyetlen harc kezdődött, ahol a hvárezmiek nyílzáporokkal árasztották el a védekező gyalogságot, de így is két órába telt, mire ellenállásukat megtörték. Brienne-i Valter elrendelte a visszavonulást Askelón felé, de ezt már nem lehetett rendben végrehajtani, különösen, hogy könnyűlovasság terén az ellenfél elsöprő fölényben volt, s azok folyamatosan zaklatták őket. Az üldözés során a keresztes had zöme odaveszett.

A vereség hatalmas volt, a lovagrendek szinte az utolsó emberig elhullottak a csatamezőn. A hadjáratba küldött 348 templomos lovagból csak 36, 351 johannitából alig 26, 400 német lovagrendi lovagból pedig mindössze 3 (igen, három!) élte túl a csatát. A legtöbb keresztes előkelő elesett vagy fogságba került (állítólag 800 foglyot hurcoltak Egyiptomba), a halottak száma ötezerre rúgott. A keresztes államokat védő hadsereg szinte megszűnt létezni. A szerencséjük az volt, hogy az egyiptomi szultán először a szír emírekkel akart leszámolni, így viszonylag kis területi veszteséggel megúszták, ellenben a frank államok katonai ereje a töredékére csökkent. A másik szerencse a mongolok érkezése volt, akik egy időre sokkal nagyobb problémát okoztak az iszlámnak, mint a kivérzett keresztesek. Így a keresztes államok ugyan elvegetáltak 1291-ig, de komoly gondot már nem okoztak Egyiptomnak. Bajbarsz neve hamarosan Szaladinéhoz lett méltó. Miután a mongolok 1258-ban elfoglalták Bagdadot, az iszlám világ védelme Egyiptomra maradt. Bajbarsz 1260-ban a mongol hadakat Ajn Dzsalút városánál sikeresen állította meg, majd maga ült az immár mamelukok által irányított Egyiptom trónjára.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Bp.: Osiris, 2002; Welsh, William E.: Crusader catastrophe – The Battle of La Forbie. In: Medieval Warfare. 2016. 5. sz. 26-33.o.

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.