„Mikor Orpheus megpendítette lantját s énekelve útnak indult, madarak szálltak fölötte, a vizekben halak úsztak felé, bokrok guggoltak köré, fák ballagtak, sziklák cammogtak utána, a vadállatok előbújtak odúikból s a hegyek és a völgyek nimfái könnyezni kezdtek.

A költők többé-kevésbbé Orpheusok ma is s a madarak, halak, bokrok, fák, sziklák s vadállatok ma is követik őket, a nimfák szívét ma is meghatja énekük. De ezek az Orpheusok nem egy nyelven énekelnek, s az elbűvölt menetben most ott vonul gyakran a többi költő is, a mindenféle nyelvet értő állatokkal, fákkal, sziklákkal s nimfákkal versenyt fülelve, érteni akarják az énekes nyelvét, mely más, mint az övék. S nemcsak érteni akarják, a hallott dallamra énekelni szeretnék a csábító szöveget is a maguk nyelvén. És előfordul, hogy a fa elfárad, gyökeret ereszt újra, a szikla elúnja a cammogást, ledől egy testvéri hegy tövében, a nimfák táncba fognak, de a költő fáradhatatlanul fülelve és jegyezve követi a másik énekest – esetleg évekig. „Dallama már a fülembe motoz, szavait keresem még” ‒ mondja Vergilius eclogájában

Lycidas. Valahogy így történik ilyenkor is. Aztán egyszerre megleli a szavakat a költő, leül az útfélre és írni kezd. S mikor leírta a szavakat, már el is feledi gyakran az idegen éneket, az új, az anyanyelvén szóló vers elnyomja a régit. Fölszabadult a varázslat alól. A maga útján megy tovább, az ének az övé már.

A műfordítás mindig csoda egy kicsit, csoda, ami megesik a költővel, s ugyanakkor munka is,
fárasztó és nehéz, épp nehézségében vonzó. Hordja, dajkálja magában az idegen verset, ha bájkörébe lép s elképzelhetetlen, reménytelen, hogy magyarul szólaljon meg egyszer. Elképzelhetetlen és reménytelen egészen addig ‒ míg meg nem szólal.

Ezeknek az idegen nyelven írt rokonverseknek némelyikét hónapokig s nem egyszer évekig mondogattam magamban, egy-egy soruk elkísért, próbálgattam magyarra hangolni otthon, az íróasztalom fölött és vendégségben, idegen szobákban, országútakon, marhavagónban, horkoló baj társak fölött, könyvtárban, hangversenyen, ébren és álomban. Életem súlyos éveiben vigasztaltak, gyötörtek és védtek, védtek sokszor magam ellen is ezek a görög, latin, francia, angol és német versek.”

Példaként pedig álljon itt egy olyan vers, mely egy humorral átszőtt, mégis mély vallomás a költői hivatásról, amely hordozza Schiller stílusát, mégis egyszerre érezzük Radnóti sajátjának is. Találkozás idő és tér dimenzióján túl.

Friedrich Schiller: A föld szétosztása
(Radnóti Miklós fordítása)

Imé a föld, tiétek! így kiáltott
Zeusz az embereknek. Itthagyok
örök hűbérbe most mindent tirátok –
de testvérként osztozzatok!

És mind siet s szerez mind két marokra,
már osztozik serényen ifju s vén.
A pórt kalász csábítja s szénaboglya,
az úr vadászgat erdején.

Kalmár csűrében eltűnt árpa, búza,
az óbor meg apátúr kincse lett,
ügyes királyé lett a híd, az utca,
s így szólt: enyém a jó tized.

S az osztozásnak már a végin voltak,
mikor a költő jő s rájuk talál
ó jaj, de addig mindent szertehordtak,
s mindennek volt gazdája már!

Imé, hát én, csak én maradtam árva,
s kisemmizett, a leghívebb fiad?
És Zeusz trónjához borul s kiáltva
kiált a mellőzés miatt. 

Elálmodoztál – szólt az isten – máshol,
perelsz most, jöttél volna hát elébb!
Hol voltál, költő, mondd, az osztozáskor?
S felelt az: nálad voltam épp.

Tündöklő orcád néztem s lelkesültem
eged zengő összhangján – megbocsásd
a szellemnek, hogy ily megrészegülten
elkéste itt az osztozást. 

Most mit tegyek? – mereng Zeusz sötéten
a föld szétosztva; nem enyém ma már.
Akarsz-e hát egemben élni vélem?
Akármikor jössz, téged nyitva vár.

Összeállította: Szabados Éva

Forrás: jelenkor.net, babelmatrix.org, mek.oszk.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.