Radnóti Miklós 1938-ban írta meg Himnusz a békéről című versét. Ebben az évben nagyon sok olyan lépés történt Európában, ami a rengeteg áldozatot követelő II. világháborúhoz vezetett. Magyarországon Darányi Kálmán 1938. március 5-én a Nemzeti Egység Pártja nagygyűlésén hirdette meg a „Győri programot”, ami azt jelentette, hogy az ország egymilliárd pengő ráfordításával elkezdte fejleszteni a hadsereget.

Rá hét napra, március 12-én megtörtént az Anschluss, az első lépés Hitler egyik legfontosabb külpolitikai törekvésében, a Harmadik Birodalom határainak kiterjesztésében. Ausztria Német Birodalomhoz történő csatolása megelőzte a Szudétavidék és Csehszlovákia megszállását, illetve Lengyelország 1939-es megtámadását, amely végső soron a második világháború kirobbanásához vezetett.

Radnóti látnokként 1938 februárjában írta meg ihletett költeményét, mint azt a szegedi Kalmár család irattárából előkerült, Kalmár Éva születése alkalmából küldött levél is bizonyítja. A baráti házaspár kislánya 1938. február 3-án született, a cím nélkül bemásolt vers pedig nem más, mint a Himnusz a békéről, amely azután a Pesti Napló 1938. március 6-i számában látott napvilágot. A levél, amelyből a következő részlet való, e két dátum között született.

„... köszöntelek így elkésve Hármatokat, mert egy Bölcsődalt akartam kűldeni Évának. De Múzsám kiszámíthatatlan hölgy (talán a következő tíz év alatt – ha megérem, sikerül megrendszabályoznom, –), és egy Békehimnuszt csikart ki belőlem. S ez jellemző napjaimra, napjainkra…

…

Te tünde fény! futó reménység vagy te,
forgó századoknak ritka éke:
zengő szavakkal s egyre lelkesebben
szóltam hozzád könnyüléptü béke!

Szólnék most ujra, merre vagy? hová
tüntél e télből, mely rólad papol
s acélt fen szívek ellen, – ellened!
A szőllőszemben alszik így a bor

ahogy te most mibennünk rejtezel.
Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
kisért a dalló szájú boldogokról;
de jaj, tudunk-e énekelni még?

Ó, jöjj el már te szellős március!
most még kemény fagyokkal jő a reggel,
didergő erdők anyja téli nap:
leheld be gyönge fáidat meleggel,

s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
e háborúk perzselte télben itt,
ahol az ellenállni gyönge lélek
tanulja már az öklök érveit.

Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
majd lombosodnak s bennük járni jó,
és kertjeinknek sűrü illatában
fáján akad a hullni kész dió!

s arany napoknak alján pattanó
labdák körül gomolygó gombolyag,
gyereksereg visong, a réteken
zászlós sörényü, csillogó lovak

száguldanak a hulló nap felé!
s fejünk felett surrog és csivog
a fecskefészkektől sötét eresz!
Igy lesz-e? Igy! Mert egyszer béke lesz.

Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!”

A vers üzenete ma ugyanúgy szíven ütő, mint születése évében lehetett. Mert a történelem egyre több kutató számára nyilvánvalóan ciklikus. És mert soraiból kiolvashatjuk a béke forrásának rejtekhelyét:

„A szőllőszemben alszik így a bor
ahogy te most mibennünk rejtezel.”

Talán a forgó századokon át az emberiség próbára van téve, rá tud-e találni lelkében a békére, és össze tud-e fogni végre. Amíg könnyedén megosztható és összeugrasztható, addig ismétlődnek a háborúk pusztítást és szenvedést okozva.

A béke feltételeiről érdemes lehet meghallgatnunk az istenekhez írott himnuszok hagyományát ápoló ógörög írókat is. Költeményeiket Radnóti rokonverseknek nevezte, ihletet merített belőlük, és fordítóként tolmácsolta felénk több ezer év távlatából.

Hésziodosz Munkák és napok című írásában ezt a kulcsot adja a béke megőrzéséhez:

„Ott, ahol egy mérték mér polgárnak s idegennek,
és az igaz törvény útjáról senki le nem tér,
dúsan hajt az a város, benne virágzik az ember,
békesség lakozik földjén, ifjak nevelője,
messzetekintő Zeusz nem támaszt ellene harcot.
Nem pusztítja a törvénytartó népet az ínség,
sem rontás, a nehéz munkát a siker koszorúzza.”

Végül egy kortárs verssel szeretném még egy nézőpontból megvilágítani azt a belső forrást, amelyből a legnehezebb helyzetben is érdemes merítenünk, hogy békére lelhessünk.

„a belső mosoly ellazít,
végigvezet az életen,
minden kötelet elszakít,
ha fojtogat a félelem,

a belső mosoly megsegít,
átölel, nem vagy egymagad –
felsugárzik az arcodon:
már bentről melegít a Nap.”

(Szabó T. Anna: A belső mosoly – részlet)

Szabados Éva

Forrás: wikipédia 1, wikipédia 2, tiszatajonline.hu, mek.oszk.hu, jelenkor.net, litera-tura.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.