Pár oldal után egyértelmű, hogy nem sikerült ekkor még lerakni a megelőző nagy képregényes korszakok farnehezékét, a túlírást, ami itt nem is elsősorban a narrációt terheli, sokkal inkább a látványos és meglepően modernnek ható akciókoreográfiák tempóját akasztja meg rendre a verekedő felek szómenése. Egy-egy ütés elindítása és bevitele közt nehezen képzelhető el ugyebár több mondatnyi megfontolt információátadás vagy szabatos jópofaság. Cserébe viszont kapunk átgondoltabb és részletekbe menőbb kapcsolati drámákat a sűrű történések mellé, és itt jön képbe a talán furcsának ható cím: emlékszünk esetleg a Vonnegut-féle szociális, társas, vallási érintkezések elnevezésére a Macskabölcsőből? A karasz a valódi emberi kapcsolódás, az igazi összetartozás közege, míg a nagybömb a hamis karasz, a látszólagos, tartalom nélküli brigád, „ha érteni vágyod a nagybömböt, hámozz meg egy léggömböt”. Szóljon bár az X-Men kezdeteitől valamiféle új családi akolról a kitaszított mutánsok számára, amíg önszántából, saját akaratából a figurák nem lépnek szántszándékkal a valódi közösséggé formálódás útjára, bizony a hangzatos szólamok ellenére is csak (genetikai alapokra helyezett) nagybömb marad. A jó hír, hogy a Mutánsok genezise a sok hirig és drámai fenekedés holdárnyékában valójában erről regél: a díszes társaság útja a nagybömbtől a karaszig.

Mi tagadás, szórakoztató ez az út, de kérdés, hogy ezzel a korszakosnak kikiáltott és sikeres sorozattal valóban egy újabb korba lépett-e a szuperhőscsapat és vele együtt a Marvel? Nyilván korábban is volt példa a képregényekben élesebb nézőpontváltásokra, olvasóra bízott felfejtésekre, de ilyen gyakoriságú akció-közepi és nézőpontvágásokra talán kevésbé. Persze még ebben a sorozatban is kétszer-háromszor annyi a szövegezés, mint manapság, a szereplők tényleg szétdumálják egymás fejét, így olvasóként főleg a szétdarabolt jelenetek összeillesztése a dolgunk. Ez persze időigényes, és memóriabefektetést igényel, de nem is érdemes vele kapkodni, Jim Lee eszményi képregényrajzoló, poszterszerű beállításait, fél- és egész oldalas grafikáit nem csak a gigászi ütközetek és a kirobbanó energiáktól duzzadó figurák miatt érdemes alaposabban megszemlélni, az apró részletek, a mellék- és háttérfigurák néha előkészítenek egy-egy következő menetet, vagy folytatnak valamilyen éppen kibontakozó történetszálat. Nem beszélve a drámai többletekről és a vicces egysorosok hozzáértő ábrázolásáról.

Ha már a történetnél tartunk, Chris Claremont bár profi, és már 75-ben nekidurálta magát a mutánsfrissítésnek, kicsit lazíthatott volna a gyeplőn, és bedobhatta volna a grafikusok közé, hogy Jiméknek ne kelljen feltétlenül oldalanként más-más nézőpontból fenntartani az epic-szintet. Ez a hét füzetnyi adag két jól elkülöníthető, nagyjából két hasonló terjedelmű etapra osztható. Az elsőben főleg a sztratoszférában járunk, itt bújt el Magneto egy aszteroidán a világ elől, valamiféle nyugalmat remélve, és nemcsak a homo sapienst igyekszik kerülni, de a többi mutánst is. Ez voltaképpen belátáson alapuló ön- és világvédelem, Magneto klasszikus tragikus (anti)hős, tudja jól magáról, hogy könnyen elgurul a gyógyszere, és már nem feltétlenül szeretne a bolygó romjai fölött szügyig vérben ébredni. Az elvonulás stabilitásához persze szüksége van azokra a mutánsokra, akik szívesen átállnak hozzá, hogy együtt valamiféle új királyságot építsenek fel, a magasztosnak és nemesebbnek gondolt eszmék tartóoszlopának magasán. Nincs mese, a küldetéstudattal megdobott politikusalkatok örök és megtörhetetlen tripje az isteni elhivatottsággal szervezett társadalmi utópia, és mielőtt félreértenénk egymást, ennek nincs köze az áthallások ellenére napi és helyi pártpolitikákhoz, jobb- és baloldalhoz, még a negatív-pozitív előjelpárhoz sem, az ilyesmi egyszerűen csak a korlátlan hatalom kísérőjelensége, ha az azt birtokló morálisan nem kikezdhetetlen jellemmel bír. Xavier (aki a kötetben egyébként csak mellékszereplő, szellemiségét itt mások képviselik) és Magneto örök párharca pedig a dualitás világának zárványában tobzódik, így időbe vetett küzdelem, de mi természetesen nem fogjuk látni a végét. Fabulaként nem is lehet a mindenkori döntetlenen túli eredménye csetepatéjuknak, hiszen mindketten hordoznak örök minőségeket: nemesség, bajtársiasság, tudás, akarati erő, elnéző lelkület, testvériesség, a rászorulók támogatása, de mégsem tudják ezeket megnyugtatóan összhangba hozni, mert a nagy formátumúság, ha nem zabolázza meg saját egóját, minden fellobbanó jó szándék dacára rendre visszahullik teremtőjére.

A kötet második felében a hidegháborús időkből ismert és frissen feltámasztott Vörös Omega osztogat komoly taslikat a csapatnak, ez az elsőhöz képest kifejezetten földhözragadtabb sztori, és nem is baj. Ebben már követhetőbbre lassult a narratívakezelés, ez a karakteríveknek is jót tett, kidomborodnak apróbb jellemvonások, komolyabb előzetes Marvel-ismeretek nélkül is könnyebb az eligazodás az események és a kapcsolódások sűrűjében. Persze a végső ütközetek és a kifuttatás hevében azért elszabadul a vágási, vizuális káosz, az ügynöksztorikra hajazó átverések, de messze a legjobb az egészben a történet motorjaként funkcionáló Rozsomák, az ő emberfeletti odaadása és tűrőképessége egyszerre ránt ringlispílbe és hozza el a megbékélést. Igazából a látványos felszín mögött húzódó ezen morális rétege révén mutat túl a Mutánsok genezise a vizuális bombasztikusság keretein.

A Vörös Omegás füzetek jó részét már nem is Claremont jegyezte, Jim Lee beszállt az írásba, és a panelek felépítésén túl a rajzi kivitelezést átadta Art Thibertnek. A dialógusokhoz Jim nyilván nem nagyon érthet, mivel azokat Scott Lobdel hozta össze, és néha a teljes forgatókönyvezést is. Igazából nehéz is szétszálazni, pedig szerettem volna tetten érni, vajon ki mit csinálhatott a gyakorlatban. Egyébként csupa jót feltételezek: valószínűleg ezek afféle kreditmegegyezések lehettek a részesedések testvéries elosztásának érdekében. Ha valóban így volt, akkor nem csak a szuperhősök, de maguk az alkotók is előrébb jutottak a karasszá válás útján.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu