Audrey Tautou-nek 2002-ben sikerült teljes mértékben levetkőznie magát. Nem, nem kivetkőznie magából, mert akkor a celluloid mélyén maradna ugyanaz az Amélie, aki egy évvel korábban elvarázsolta a férfitársadalmat. Aki úgy bolondította magába a teremtés koronáit, hogy kiskutya módjára, lógó nyelvvel figyeltük ezt a bájos tündért, hogy-s-mint vezérli a jósors a ma gonosz, veszélyekkel terhes világában. De ennek vége! Ezek után már nem vágyunk annyira Tautou-re, sőt, én úgy vagyok vele, hogy ne vessen minket a véletlen vele egy kontinensre se! Ugyanis – ahogy arra már bevezető mondatomban céloztam – Audrey-Amélie a Szeretni bolondulásig című pszichothrillerben(!) meghalt, hogy a bájos teremtés bőrébe bújva maga az ördög keljen ki belőle. Aki minden eszközzel (ismétlem: MINDEN ESZKÖZZEL) célja elérésére tör. Nos, köszönöm, ilyen nőre nekem nincs szükségem!

A Szeretni bolondulásig már a műfajával felizgat. Csöpögős-giccses romantikus filmnek indul, amely nem átall aztán bátran drámai síkokra vonulni, hogy ereje végül egy pszichothriller feszültségében teljesedjék ki, magára húzván a fekete komédiák jellegzetes atmoszféráját. Még végigolvasni sem könnyű, nemhogy megvalósítani. De a film működik! Ez nagyrészt Laetitia Colombaninak köszönhető, aki nemcsak rendezőként van jegyezve, hanem a forgatókönyvben is jelentős érdemei vannak. Az 1976-os születésű hölgy első komoly direktori munkája összeszedettségről árulkodik, és ez nagy szó annak tükrében, hogy milyen műfaji kavalkád egy filmbe való öntésére vállalkozott. És akkor a legfőbb erényét még nem is említettem a Szeretni bolondulásignak: a szerkezetét. A film olyan, mint két fogaskerék egymásba kapaszkodása. Az első félórában kapunk egy felvázolt sztorit Angélique szemszögéből, hogy aztán a történetet elölről kezdve megismerhessük Loic szemüvegén keresztül is. S így, látva-érezve a különös „szerelmi viszony” pro és kontra oldalát, válik világossá minden egyes tett, motiváció és következmény. A kerék elkezd forogni, hogy őrlő fogai egy beteges lány álmai által vezérelve zúzzanak szét egy boldog házasságot.

A Szeretni bolondulásig a színek játékával érzékelteti az Angélique-ben végbemenő érzelmi változásokat, érzelmi folyamatot. Már amikor persze jelen van Angélique a filmben, ugyanis az első félóra és az utolsó (befejező) etap között nem is látjuk. De amikor őt látva is róla szól a film, akkor szinte felrobban a vászon a szélsőséges (és főleg diszharmóniát keltő) színektől. Szemet szúr a piros-vörös folytonos felbukkanása hol egy póló, szőnyeg, függöny, kanapé, vagy akár lakkozott lábujjköröm képében. Ez Angélique „szerelmetes érzelmeiről” mesél nekünk. Ám ahogy az idő halad, és a diáklány lelkét (és persze tetteit) a harag kezdi irányítani, eltűnik a piros, hogy helyét átadja a hideg-kék színekben megtestesülő haragnak, dühnek, agressziónak. Az Angélique gondozására bízott virágok hervadni kezdenek, a meleg színek jéghidegbe fordulnak, a statikus képek dinamikus mozgásba váltanak, az egyenes nézőpontot felváltja a ferde perspektíva, és elkezdődik a terror – a szerelemért.

Remek szerkezetű film a Szeretni bolondulásig. Zökkenőmentesen illeszti össze a különböző műfajokat, feszültségfokozásával pedig eléri, hogy az izgalom és érdeklődés fennmarad az utolsó kockákig. Bár a befejezés erősen frusztráló (SPOILER: én meglehetősen dühöngtem azon, hogy az angyalarcú, ámde szociopata Audrey Tautou kisétál az elmeházból), ez is csak a fekete komédia jellegét erősíti. Szóval szimultán betegesen bájos és viccesen idegesítő film a Szeretni bolondulásig. Valahol olyan, mint az élet. Hogy is mondta Angélique a film végén? „Mindenki álmodozik a nagy szerelemről, csak én jobban beleéltem magam.”

Szilvási Krisztián