Nevüket Wim Wenders híres filmjének címéből (Párizs, Texas) kölcsönözték, bemutatkozó fellépésük 1988 márciusában volt a Dundee Egyetemen. Első albumuk, a Southside egy évvel később jelent meg, amelyről az I Don’t Want a Lover rögtön nemzetközi áttörést jelentett (TOP 10 Angliában, jegyzett pozíció a US Bilboard 200-on), ám ennek ellenére a következő lemezeik (Mothers Heaven, 1991; Ricks Road, 1993) nem tudták ugyanezt a sikert megismételni. Aztán következett a fordulat: az 1997-es White on Blonde meglepetésre a UK Album Chart első helyén nyitott, és addigi legnagyobb példányszámukat produkálta (majd’ 5 millió eladás). Innentől nem volt megállás: jött a The Hush 1999-ben (UK album charts első hely, háromszoros platina eladás), hogy 2000-ben aztán kiadják a Greatest Hits korongot (hatszoros platina). Ezután még 2 stúdiólemezt jelentettek meg, a Careful What You Wish For címűt 2003-ban és a Red Bookot 2005-ben, mindkettő aranylemez is lett az Egyesült Királyságban. A következő koncertturné után azonban leálltak: a frontember Spiteri szólókarrierbe kezdett (ennek eredménye a 2008-as Melody és a 2010-es The Movie Songbook), mérsékelt sikerrel.

A 2013-ban megjelent nyolcadik Texas-nagylemez, a The Conversation 8 éves kihagyást zárt le, és egy olyan sikerkarriert folytatott, amely összesen 20 milliónál is több eladott lemezt jelentett addig az együttes számára. A 12 dalt tartalmazó korongon Spiteri és McElhone mellett Richard Hawley és Bernard Butler vettek még részt szerzőként. Az album egyébként a banda 25. évfordulójának a megünneplése is volt egyben, amelyre a zenekar tagjai fennállásuk történetének egy új fejezeteként tekintettek, hiszen Spiteri és McElhone előtte 6 éve nem dolgoztak együtt stúdióban. A The Conversation dalaiban a Texas visszatért a country hangzáshoz, amellyel némileg könnyebbé vált az amerikai piacra való (újbóli) betörés is.

A közel évtizednyi kihagyás után meglepően érett, átgondolt és nyitott albumba hallgathatunk bele, Sharleen Spiteri énekhangja pedig továbbra is az egyik legjellegzetesebben vonzó, sima és gazdag orgánum a zenei palettán. A címadó dal hihetetlenül fülbemászóan szól a szabványos elektromos gitárhangzással, míg a Dry Your Eyes a legjobb country hagyományokkal nyűgöz le (amelyet egyesek a Lady Antebellumhoz hasonlítottak). De van itt latin társastánc jellegű szerzemény (If This Isn’t Real); magával ragadó, könnyed, tiszta pop sláger (Detroit City); Fleetwood Mac-szerű, 50 éve letűnt csodálatos harmóniákat idéző dal (Big World); Caro Emerald és Duffy számaihoz hasonlóan induló dance-pop melódia (Be True). Szóval aki nem ismerné, annak irány Texas, még akkor is, ha éppen a skót felföld tárul a fülünk elé, mert a country és Amerika földje bárhonnan könnyedén megközelíthető.

Szilvási Krisztián