Találkozhattunk a magányban alkotó, ellentmondásokat is rejtő költővel, ő pedig olvasóközönségével. A különleges alkalmon megmerítkezhettünk az irodalom történelemmel átszőtt, virtuóz formákban kibontakozó világában.

Különös kettősség, ami szembetűnhet annak, aki olvassa Zalán Tibor verseit, és aztán van szerencséje meghallgatni vele egy beszélgetést. Az íróval készült interjúnkban ő maga fogalmazott így: „csuklófelvágó” – és valóban, költeményei egy részében súlyos reménytelenség fejeződik ki. Sötét bugyrok tárulnak fel, ahonnan mintha nem lelne kiutat.

Ugyanakkor ül velünk szemben egy szerény, gyakran önironikus, jó humorú ember, aki rengeteg történetet őriz. Mély barátságokról, fájdalmas csalódásokról, harcokról, szégyenről és az egymásra találás öröméről.

„Lovaink gázolnak,
Szügyig forgolódnak
E megáradott éjben.
Zajlik a jég, hej, szűz!
Házamból messze űz
Most hazám és a vérem,
Miként a darvakkal,
Mint nagy madarakkal
Messzire szállt reményem.”

(Júlia, szépasszony – részlet)

Az 1975-ben letiltott, s mégis Jankovics Józsefnek köszönhetően egy chicagói lapban megjelent verset hallgatva Huzella Péter zenés tolmácsolásában elősejlik a nem is olyan távoli múlt. A líra tükrében nyomasztó történelmünk lelki valósága rajzolódik elénk a költő lényén átszőve, akinek klasszikus szerepe hordozni népe sorsát. De mára ez a küldetés is elbizonytalanodott, mint annyi minden. Mit tehet ma egy író, mit ér a szava? Hallgatva, olvasva Zalán Tibor verseit, úgy érzem, sokat. Mert ereje van a szabályokat rejtő szépségnek, mely a nyelv anyagát esszenciává nemesíti. Nem mindegy, e mesterien alakított sűrítmény mit cseppent az olvasó lelkébe.

A tartalmas találkozás, mely gyökerekig hatoló kérdéseket indított, bizonyára többekben megérlelte a versek, az irodalom iránti igényt. Az író pedig befogadói szemébe nézhetett. Ezeknek az alkalmaknak a jelentősége egyre nagyobb, hisz a közelmúlt egyre zavarosabb eseményei miatt mind többeknek jelenthetne gyógyírt a művészet.

Szabados Éva
Fotók: Óbert Klára