''Azt kell leírnom, amit elkerülnöm lehetetlen''

Interjú Zalán Tibor íróval a 93. Ünnepi Könyvhét alkalmából

zalan-tibor

Emlékekből felfakadó várakozással” érkezik a győri Ünnepi Könyvhétre Zalán Tibor József Attila-díjas író, aki A lovak reggelije című verseskötetét mutatja be az érdeklődőknek. A programon közreműködik Huzella Péter zeneszerző, előadóművész. Zalán Tibort friss kötetéről, költői létállapotokról, súlyokról és a könyvek szerepéről kérdeztük.

Milyen külső és belső történések érlelték meg az új verseskötetét?

Tíz év – körülbelül ennyi időt ölel át a könyv a verseivel – nagy idő, sok minden történik az emberrel és az emberben; és kiderül az is, hogy mennyi minden nem, amiről azt hitte, hogy eljön, bekövetkezik, megéli. A külső történésekről beszélek most, amelyek a belső változásokat vagy állandóságokat, ha nem is meghatározzák, de erősen befolyásol(hat)ják. Az öregedés érzete visszavonhatatlanná vált, hiszen hatvan fölé értem, már közeleg a hetven meg a halál, de ennek a tudata, elfogadása még várat magára. Összeérlelődött, ami szétszórtan, de már megvolt, akár tetszik, akár nem, eljött a számadás ideje, amikor az emberben elhatározássá válik, hogy még maga takarítsa be a termést, raktározza és szortírozza, ne mások döntsenek az élete minőségéről és értelméről – utóbb. Ennek a tíz évnek az első felét a szétszórt, egymástól formában és tematikájukban eltérő művek jellemzik, míg a megjelenéshez közelebb eső esztendők komoly formai fegyelmet mutatnak fel. Elsősorban kilenc versszakos, versszakonként kilenc soros, soronként kilenc szótagos, fegyelmezetlen sorvég-törésekkel készült szövegekről beszélhetünk. Minden a kilenc (háromszor három) vonzáskörében készült, s ha belegondol, kilencszer kilenc az nyolcvanegy, nyolc meg egy az kilenc, tehát még szorzatában is a kilencre mutat rá az összegzés. Ne kérdezze, hogy miért, ez egyfajta fölismert – de nem megmagyarázott – mágia volt nálam, ami most már véget ért. Új mánia tört rám: felezőszonetteket írok a kiasztika jegyében. De ez már egy más tészta – dagasztom.

Mennyiben más költőnek lenni 2022-ben, mint 1979-ben?

’79-ben még ügy volt, ma már a kutyát sem érdekli – rajtad és néhány megszállotton kívül –, hogy költő vagy és verseket állítasz elő. Az írásművészet társadalmi szerepe jelentősen elhalványult, ami nem mond ellent annak, hogy soha nem volt ilyen gazdag és pazarlóan csillogó a könyvpiac. ’79-ben még a költészet volt az irodalmon belüli vezető műnem, ennek sok egyéb mellett az is lehetett az oka, hogy nagy volt a nyomás a társadalmon, és csakis metaforizált nyelven lehetett erős emlékezet- vagy kritika-álláspontot kialakítani a fennálló rezsimmel szemben. Amint ez a beszédkényszer fölöslegesség vált, az olvasók jelentős részének az érdeklődése elfordult – jelzem, szerencsés fordulat – a költészettől a nyilvános beszéd – ennek szélsőségesen alacsony szintje, a celebkultúra – felé. Ez természetesen nem baj, a költészet, a komolyzenéhez vagy például a baletthez hasonlóan, soha nem tartozott a tömegkultúrába, nagyobb befogadói intenzitást követel, mint általában az egyéb művészeti megnyilvánulások. Ez természetesen nem minőségi kérdés, hanem a befogadói gyakorlat lehetséges tréningje. Nem volt jó az sem, amikor a megmondó költők országos népszerűségnek örvendtek, ahogy nem jó az sem, hogy össztársadalmi legyintés legyen a része egy igényesebb megszólalási formának. A bolondokat mindig egyfajta megbecsülő lenézés vette körül az „egészségesek” részéről a közösségekben – na, ilyen költőnek lenni, ilyen a költői státus. Vagy még ilyenebb is, talán.

A könyvhét az olvasás fontosságát hirdeti. Milyen szimbolikus képben foglalná össze a könyvek szerepét életünkben?

Ül a holdpatkó peremén egy gyermek tátott szájjal, lábát lógatja a körülötte elfogyó semmibe; és maszatos kis kezével szórakozottan csillagokkal játszik. Ennyi, és nem több.

„igen, az élet, amit valahogy el kell / görgetni a halálig, és egy ideje már / a haláltól is félek / ahogy az élettől félek” – Nagyon súlyos gondolatokat fogalmaz meg új kötetében. Hogyan tud ezekkel a súlyokkal élni, alkotni, unokáknak mesélni?

Fontosnak gondolom, hogy külön válasszuk az életet és a művészetet, jelesen, a költészetet. Aki ismer, az tudja, nagyon hétköznapi ember vagyok, törekszem is erre, öltözködésben, viselkedésben, megjelenésben tehát (’79-ben, lássa, ennek épp az ellenkezője volt jellemző rám), zavarban vagyok, ha felismernek az utcán, meg- vagy leszólítanak – tehát a fölemlített súlyok nem léteznek, vagy nem akarom, hogy létezzenek, a mindennapjaimban. Sokat nevetek, ugratom a társaságaimat, hagyom, hogy ugrassanak engem – tehát egészen olyan vagyok, mintha normális ember lennék. Amikor írok, akkor más dimenziókban fogalmazódom meg a magam számára, nem beszélve a világról – és szándékosan kerülöm most is a „világom” kifejezést. Ahogy az állatok is elvonulnak a bajukkal bozótokba, barlangokba, én is így vagyok a másik magammal, nagyképűen fogalmazódva, a transzcendenssel érintkezővel. „Csuklófelvágó verseket írsz”, szokták mondani a lányaim, és talán nem is szeretik olvasni ezeket a munkáimat. De azt kell leírnom, megfogalmaznom, amit elkerülnöm lehetetlen. Közhely, hogy minél többet tud az ember, annál kevesebbnek érzi a tudását. De igaz. Én is így vagyok az élettel, a sorsommal – minél többet érek el, írok és ismerek meg belőle, annál több az adósságom és a szégyenem, gyámoltalanságom, tanácstalanságom. Nem lehet ezzel együtt élni – de hát, nekem pénzt hoz fájdalmas énekem, és hozzám szegődik a gyalázat. A dantei sötét erdőben bolyongva érti meg az ember, hogy semmit sem ért, semmihez sem ért, semmit sem ér, aki, amit, ami. Az életet úgy lehet talán – az én formámban – becsületesen megélni, hogy nap mint nap ennek a lehetetlenségével és értelmetlenségével szembesül az ember. Onokák? Focizzunk, sakkozzunk, fogócskázzunk – hagyjuk (még!) a magas irodalmat másra! Amúgy számos gyermekkönyv, -hangjáték és -színpadi darab írója, szerzője vagyok, azokban és azokkal őket szólítom meg…

Milyen emlékek fűzik Győrhöz?

Barátságok az itt élő költőkkel-írókkal, színészekkel, művészekkel, az ehhez kapcsolódó éjszakai-hajnali bolyongások, kocsmák, restik, festékszag, színházi zsinórpadlás és büfé, drámaíró verseny, POSZT-válogatás… És egy friss szégyen. Előadták az Aranykulcsocska című Tolsztoj-átiratomat a színházban, és úgy alakult a tavaszom, hogy egyszer sem jutottam el az előadásra – a bemutatón sem voltam-lehettem itt. Szégyellem magam a remek alkotók, színészek, rendezők, tervezők és kivitelezők, zeneszerző és háttérmunkások előtt. Láttam videón a munkát, hálás szívvel mondhatom, hogy mesésen szép dolgozat (használom az összművészeti produkciókra) volt. És hát annyi minden, hogy elsorolhatatlan más, ami nem szégyen, hanem öröm és szeretet és kölcsönös megbecsülés, és az emlékekből felfakadó várakozás!

Szabados Éva

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

2022.06.03