A darab hihetetlenül komplex. Alapja Dézsi Fruzsina (1995) a délszláv háborúban játszódó, Vid napja című színműve, pontosabban annak négy jelenete (a hatból). Ezekbe épültek be figyelemre méltóan koherens módon klasszikus (Tolsztoj, Melville, Mihajlo Mihajlovics Kocjubinszkij) és kortárs írók (Szergej Paradzsanov, Tolnai Ottó), valamint Szent II. János Pál pápa és a társulat különböző időkből származó szövegei. Már az sem kis teljesítmény, hogy ez a vegyes szövegkavalkád összeállt egységes egésszé, kitágítva, egyetemessé téve és aktualizálva (orosz-ukrán háború!!!) a 30 évvel ezelőtt kezdődött, 10 évig tartó balkáni harcok határait, de ezt még megspékelték egy olyan rendhagyó dramaturgiával, amely földbe döngöli a nézőt. A nagyobb jelenetekbe illesztett, párhuzamosan (is) zajló kisebb epizódok, monológok, dialógusok és szöveg nélküli, vagy zenével, hangeffektekkel kísért színpadi „nüanszok” olyan összetett képet sugallnak a háborúról és annak minden borzalmáról, amit eddig elképzelhetetlennek tartottam (legalábbis 90 perc alatt).

A RÉV Színház – ugyancsak rendhagyó módon – a Torula Művésztérben, a fiatalság és a kortárs művészet közösségi terében találta meg a kamaradarab legmegfelelőbb helyszínét, ahol a környezet és a díszlet a néző minden érzékszervének az iszonyatot, a menekülést, az elfojtást, az árulást, az értelmetlenséget, a hazugságot és a győztesek nélküli, áldozatokkal teli, heroikusnak egyáltalán nem nevezhető, de vérre menő küzdelmet közvetíti. Tóth Miklós (1967) rendező, dramaturg (a lenti képen) – akivel másodszor dolgozik együtt a társulat – a tagokkal közösen kialakított dramaturgiája sem a szokásos módon építkezik. A megszokott, fokozatosan haladjunk a tetőpont felé, anélkül, hogy hagynánk leülni a darabot módszer helyett hullámokban (lassabb, líraibb és erőteljes, sokkoló részek váltakozásával) jut el az előadás a csúcsra, majd a katartikus véghez. A szerkezet mégis feszes, az érdeklődést és a figyelmet folyamatosan fenntartja.

Rendhagyó a színpad használata is, hozzájárul ahhoz, ahogy a produkció nem egy konkrét cselemény mentén, hanem kaleidoszkópszerűen mutatja be a történéseket. A néző úgy érzi, hogy kavalkádként kavarog körülötte a háború, magával ragadja a szele, és viszi az ismeretlen borzalmak felé. Roppant hatásos. Éppúgy, mint az összetett, már-már groteszk látásmód, mely átszövi az egész előadást. A szinte észrevétlenül fel-felbukkanó kedves, komikus elemek ötvöződése a rettegéssel, a félelemmel, a kilátástalansággal és a dühvel a lélek legmélyére hatol. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy a darab egyetlen megtekintésével bárki is képes lenne az összes fontos részlet felfogására. Pont abban látom az előadás zseniálitását, amit az első (s valószínűleg az egyetlen) benyomásával összességében el tud érni: az ember csak kapkodja a fejét a párhuzamosan zajló, de egymáshoz kapcsolódó jelenetek között, folyamatosan koncentrál, hogy semmit el ne szalasszon, ami persze lehetetlen (főleg a szövegmentes részek esetében) – mégis összeáll egységes egésszé, s közvetíti a lényeget: A HÁBORÚ BORZALMAS, ÉRTELMETLEN ÉS MINDENT TÖNKRETESZ. Szabályos intellektuális kihívás a befogadás: 90 perc szünet nélküli koncentráció. Régen dolgoztam meg ennyire egy élményért, de minden másodperce megérte.

A címválasztás is roppant találó, hiszen etűdöket látunk a szó mindhárom értelmében: vázlatokat, melyek a háborúskodás egy-egy negatív oldalát mutatják be, tanulmányokat, melyek az emberi reakciókat tárják fel e szélsőséges körülmények között, valamint áttekintést a történelem és az emberiség örök problémájáról: miért is gyilkoljuk egymást?

A Vidovdan pedig, Szent Vid napja a szerb nemzet egyik legrégebbi és legjelentősebb ünnepe, melyet az 1389. június 28-i első rigómezei csatára emlékezve tartanak, de valamennyi háborús áldozat emléknapjává vált a köztudatban. A kettő együtt (Etűdök Vidnapjára) tökéletesen kifejezi a tartalmat, melyet hat színész tár elénk különböző szerepekben: Balla Richie, a társulat vezetője, Nagy Zsolt Zsozsa és Szántó Dániel, a RÉV Színház tagjai, valamint három külsős művész: Bársonyosi Dávid, Tóvaj Ágnes (visszatérő vendégelőadók) és Kiss Tünde a Győri Nemzeti Színházból, aki első alkalommal vesz részt közös munkában.

Az összes szereplő maximálisan odatette magát az előadásban, az összhang remekül működött köztük, a szerepek cserélgetése zökkenőmentesen zajlott, s minden karakter egyformán a topon volt. Nevek szinte alig hangzottak el, mégis mindenkit mindig egyértelműen azonosítani lehetett, ami nemcsak a gyors, észrevétlen és hatékony jelmezváltásoknak volt köszönhető, hanem a kitűnő alakításoknak is. A jellegzetes testtartások, mozdulatok, mimikák, hangszínek és hanghordozások, tekintetek és nézésmódok mind-mind egy-egy karakterekhez voltak köthetők. A nézők és a szereplők rendkívüli közelsége lehetővé tette, hogy szinte testközelből láthassuk a színészi munkát, vagy legalábbis a végeredményt. Mivel nem volt kimondott főszereplő, egyenrangú partnerként, egymást nem lejátszva, hanem kiegészítve, egyenletes teljesítményt nyújtva adták elő ezt a minden értelemben rendhagyó, különleges darabot. Le a kalappal!

tmoni
Fotók: Mezősi Kristóf