Győrffy Ákos: A hegyi füzet

Horváth Gábor könyvkritikája

gyorffy-akos-a-hegyi-fuzet

Mit nekem te monoton Alföldnek / Fűtől terhes dögunalmas tája! / Tán csodállak, ámde nem szeretlek, / S képzetem lapályod nem járja. // Fenn az ormok csipkézett vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom / Börtönéből szabadúlt sas lelkem, / Ha a hegyek végtelenjét látom” – Írta volna Petőfi Sándor, ha én lennék Petőfi Sándor. Mert határozottan nem tudtam sosem egyetérteni vele az Alföld versus Kárpátok kérdésben, pedig magam kisalföldi vagyok.

Mindig tetszettek a hegyek, talán mert felénk nincs. Gyerekkorom legmagasabb pontja, ahova feljutottam – leszámítva a csornai téglagyár 8-10 méteres agyagkupacait, oda nagy ritkán belógtunk illegálisan – a premontrei apátság parkjában található, nagyjából 1 méter „magas” hupni volt, az úgynevezett „A domb”, amely hó esetén a város gyerekseregének egyetlen komoly szánkózási és csúszkálási lehetőségét biztosította akár 4-5 méter hosszan, három irányba is (a negyedik irányban nekiszaladtál a betonkerítésnek).

Ennél magasabb hegyet akkor láttam csak, ha néhanapján a Balatonra utaztunk a Bakonyon át nyáron, vagy osztálykirándulásra mentünk Sopronba. Nekem még ma is lenyűgöző reggelente, ahogyan a buszom befut Ménfőcsanakra, s balra kibontakoznak a hajnali ködből a Sokoró hullámai. Sokkoló. Jó lenne egyszer visszavonulni egy erdőkkel körülölelt hegyi faházba (könyvtárszobával, kandallóval, internettel és a fiatal Bridget Bardot-val...), s ott ellenni, mint a meggybefőtt! Nem csoda, ha egy a Börzsönyben, faháznál „játszódó” könyvet nem tudtam visszautasítani. Véletlenül történt, vagy a fátum ténykedett ügyesen aznap, mikor a könyvtárban másfél hete fajsúlyosabb irodalom felkutatása közben elém pottyant (szó szerint, mikor kihúztam egy másik könyvet) Győrffy Ákos vékonyka kötete, A hegyi füzet. Beleforgattam, ha már ezt dobta a sors reszkető keze. A szerző a műben egy hegyi házikóba vonul el, és elmélkedik életről, meg az elmúló időről. Kellett.

Győrffy Ákostól eddig csak rövid karcolatokat olvastam (ezek is azok), amelyek egy keserédes élet mélabús árnyalatait adják vissza a sötétszürkétől a feketébe hajló mélyszürkéig. Hát most ebből kaptam jó időre elegendő dózist, mondhatni: egy vaskosabb füzetnyit. Mint említettem, a szerző egy hegyi kunyhóból mesél nekünk a világról. Történet, az nincs. A sztori az élet, melyet a sajátjából vett esetekkel ad vissza az író. Győrffy Ákos sok nyomorúságot lát maga körül (főállásban hajléktalanszállón dolgozik), talán ez adja a nyomasztó hangulatot, ami enyészetbe fúló avarként teríti be a prózáját. Mégsem mondanám, hogy hiányzik belőle a remény. A halál és pusztulás az élet szomorú velejárója, ami azonban kétségessé teszi ezek elviselését, az nem ezek létezése, hanem a reménytelenség, a kétségbeesés, amely eluralkodhat rajtunk. A kereszténység egyik legfőbb alapvetése, hogy a kétségbeesés bűn, s bár Győrffy sokszor hezitál a kötet lapjain kereszténységével kapcsolatban, kétségtelenül nem kétségbeesett.

Abban is keresztényi a mondanivaló, hogy a szegénységet kiragadja a mindennapi értelmezésből – mert a szegénységet ugyanúgy, mint az igénytelenséget, ki lehet vonni a tárgyias megközelítés alól –, s ő szakrálisan nézi. A szegénység Győrffynek szép, mert annyid van csak, amennyi szükséges. Ez a mai világtól nagyon idegen nézet. A szegénység nem megalázó, nem üres. A szegénység nem nyomor. A kevés birtokolt földi érték nem tesz szegénnyé, és a lelki szegénység tényleg út az örökkévalóságba, mert csak arra fókuszálunk, amire szükségünk van szellemi táplálékként.

Győrffy mintegy végigtekint – még csak nem is túl hosszú, hiszen 1976-os születésű – életén, a gyerekkor gondtalan boldogságától a felnőtt élet rendszerező magányt igénylő túlbonyolított éveiig, s filozófiailag igyekszik megfogni az élet értelmét. Számomra a legnagyobb felismerés az volt, mikor a 19. oldalon belém nyilallt, hogy ugyanazt érzem, mint a szerző: a világból mára az érdekel a leginkább, ami irracionális. Az igazán izgalmas az, ami nem levezethető sem a biológiából, sem az egyéni haszonszerzésből, aminek e testi világ képtelen magyarázatot szolgáltatni: ilyen az önzetlen szeretet, az irgalom, de még a kegyetlenség vagy az őrület is. Talán ez különböztet meg minket az állatoktól. Egy kakukk sosem teszi fel magának a kérdést, hogy helyes-e kilökni az idegen fészekből a tojást, s helyére csempészni a majdani kakukkfiókát. Megteszi. Nem rosszindulatból, hanem biológiai kényszerből, automatizmusként. Az ember dönthet. Az irgalom és kegyetlenség tényleg „csak” vannak, de mi okból? Leginkább a filozófia és a vallás képes megragadni létezésüket. Amikor egyedül vagy egy erdő közepén a faházban, akkor nem futhatsz el önmagad elől. Csak te vagy ott pőrén, veled a múltad, jelened és jövőd, egy pillanatba dermedve az örökkévaló.

Győrffy a magánerdejének saját valós/képzelt faházában ötletszerűen ír le emlékeket, érzéseket, hangulatokat, de nagyon szépen és élvezetes stílusban. Megfogott, bár a kötet első fele azért jóval erősebb, mint a második. Mindez azért meglepő, mert nem vagyok elragadtatva a mai magyar szépirodalomtól, a legtöbbször úgy érzem, nem akar vagy tud mondani semmit a számomra. Bizonyára bennem (is) a hiba, de egyelőre nem tudok változtatni ezen a tényen. Talán egy lépéssel most mégis közelebb jutottam a megoldáshoz: pusztán több energiát kell fektetnem a keresésbe, mert akadnak itt számomra is gyöngyök, mélyen elbújva a hegyi erdő sűrűjében.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2022.05.24