A „nagy proletár kulturális forradalom” beágyazódik Kína történelmébe, ezért mélyebb megértéséhez szükséges megismerni a múlt eseményeit és összefüggéseit is, amelyek idáig vezettek.

Leszámolás

A kulturális forradalom – nevével ellentétben – voltaképpen Mao Ce-tung hatalmának megerősítését, a lehetséges riválisok elszigetelését, a revizionista gondolatok megelőzését szolgáló program volt, mely 1964-66-ban vette kezdetét, és egészen 1976-ig (Mao haláláig) tartott. Mao pártbéli ellenfeleivel való leszámolás eszközeként fiatalokból álló, fanatizált csoportokat szerveztek, akik első feladata az volt, hogy radikális módszerekkel megszabaduljanak az évezredes kínai történelem kulturális örökségétől. Megszüntették a mozivetítéseket, bezárták a könyvtárakat, tiltották a csoportosulást, és általában a szórakozás minden formája tilos volt – a politikai elit tagjait kivéve – mindenkinek.

Másik hajtása a vörösgárdisták légiójának létrehozása volt, akik a legdurvább módszerekkel számoltak le a nép ellenségeinek kikiáltott – nemritkán szintén baloldali, de Mao útjában álló vagy hatalmára veszélyes – emberekkel. 1969-ben, mikor már nem volt szükség rájuk, Mao utasítást adott a hadseregnek, hogy számolja fel a vörösgárdisták csapatait (ezzel lényegében megismétlődött, ami a Szovjetunióban történt: a kommunisták közül azok, akik hatalomra jutottak, leszámoltak a külső és belső ellenzékkel, majd azokkal, akik az ellenzékkel leszámoltak…).

A kulturális forradalom vége Kína gazdasági-társadalmi válságba zuhanása volt, melyet később Mao utódai kíséreltek meg rendezni – ez a feladat főként Teng Hsziao-pingre hárult.

A tradíciók lebontása

A kulturális forradalom egyik fő célja és lényege a tradíciók lebontása, az ellenük folytatott kérlelhetetlen harc volt. Mao nem csak a politikai ellenfelének tekintett pártstruktúrák és állami hierarchiák elleni harcra buzdította híveit és az ifjúságot, hanem frontális támadást hirdetett a hagyományos családi értékek, a szülők tisztelete ellen is. Az ifjúságot arra biztatták, hogy hurcolják meg tanáraikat; a házastársakat és barátokat arra, hogy jelentsék fel egymást. Bezárták az iskolákat, üldözték az értelmiséget, és emiatt nemzedékek maradtak ki az iskolai képzésből.

Mao Ce-tung és hívei, különösen a „négyek bandája”, kíméletlen harcot hirdettek a kínai múlt tárgyi emlékei ellen is. Pótolhatatlan műkincseket semmisítettek meg. A mérsékeltebb vezetők titokban próbálták menteni a menthetőt. Jellemző, hogy a hivatalban lévő miniszterelnöknek, Mao évtizedes harcostársának, Csou En-lajnak is sajátos praktikákhoz kellett folyamodnia a legértékesebb kincsek megmentése érdekében. Megbízható katonai egységeket küldött például a Tiltott Város védelmére azzal, hogy az ottani „mételytől”, éppen „a mérgezés elkerülése érdekében”, meg kell óvni a vörösgárdistákat is. A katonák öt éven át tartották hermetikusan elzárva a külvilágtól a volt császári palotát és múzeumait.

Országszerte a műemlékek sokaságát azonban nem sikerült ilyen védelemben részesíteni. A „feudális” és a „burzsoá” hagyományok elleni harc jegyében rengeteg műkincset megrongáltak, elpusztítottak. A „marhafejű démonok és kígyóistenek” megvetése jegyében betiltották a hagyományos irodalmi és művészeti alkotásokat.

A filozófia szintjén a harmónia értékeinek korábbi hangsúlyozása helyébe az ellentétek abszolutizálása került. A Kínában szokásos, számokat alkalmazó jelszavak nyelvén elvetették „a kettő eggyé válik” elvét, ami a harmóniára, az ellentétek összebékíthetőségére utalt, helyette abszolutizálták „az egy kettéválik” tételt, ami minden belső ellentét manifesztálódását, az állandó harcot jelentette.

Társadalmi síkon a fékevesztett „osztályharc” volt a jelszó, és e harc érdekében kreáltak ellenséget szó szerint egymásból, nem lévén már igazi burzsoázia. A „forradalmi bíráskodás” a gyakorlatban azt hozta előnyös helyzetbe, aki megelőzte társát a feljelentéssel.

A kulturális forradalom a külföld elleni kultúrharc is volt, az idegengyűlölet felszításával. Ennek gyökerei többek között az ópiumháborúkhoz nyúlnak vissza. A bokszerlázadás hagyományai is életre keltek, bár az akkori gyilkosságok helyett megelégedtek a zaklatás különféle módszereivel. A külföldi követségek dolgozóit súlyos atrocitások érték.

Mao Ce-tung példaképe az antikonfuciánus, legista Csin állam és vezetője, a paranoiás Csin Si Huang-ti császár volt, aki i. e. 221-ben egyesítette a kínai fejedelemségeket, és aki a hagyomány szerint elégettette a konfuciánus könyveket, élve eltemettette a konfuciánus írástudókat.

Mao egyenesen azt tűzte ki célul, hogy megszerzi magának az emberek lelkét: nem csak azt akarta, hogy lojálisak legyenek hozzá, meg hogy féljék hatalmát, de azt is, hogy szeressék, sőt fenntartás nélkül imádják őt.

Mindenütt, egykori harcostársai között is ott látta és láttatta a sötét, a külfölddel és a burzsoákkal kokettáló reakciós háttérhatalmat, amely a kultúrán át akar befolyást szerezni magának a kínai nép ellenében.

Az intenzitásában változó, leginkább Mao egészségi és lelki állapotát követő, de mégiscsak tíz éven át tartó terrorkampányban 1-1,5 millió embert ölhettek meg, ami ugyan eltörpül a „nagyugrás” okozta éhínségben elpusztult tízmilliók mellett, de a kulturális forradalom és a „vörösgárdisták” így is rettegésben tartották a kínaiak, leginkább a városiak tízmillióit és más népeket. Merthogy bár a mozgalom a hagyományos kínai kultúrát büszkén és kéjjel pusztította, közben nacionalista is volt, így a tibetieket vagy ujgurokat például még több támadás érte.

Kapcsolat az Egyesült Államokkal

Mindeközben elindult Kína és az Egyesült Államok közeledése. 1971-ben az amerikai asztalitenisz-válogatottat kínai vendégszereplésre hívták Mao jóváhagyásával, ami a két ország közötti fagyos viszony és Kína bezárkózottsága miatt a világ újságjainak címlapjaira került. A kialakult közhangulatban és a közeledő amerikai választások előtt Henry Kissinger tárgyalásokat és előkészületeket kezdett az első amerikai-kínai csúcstalálkozó előkészítésére Pekingben. Ezzel Kína kilépett hosszú elszigeteltségéből, egyebek között elfoglalta helyét az ENSZ – vétójoggal is együtt járó – Biztonsági Tanácsában, mely posztot addig Tajvan töltötte be.

Mao 1972-ben, a hidegháború közepén fogadta Pekingben Richard Nixon amerikai elnököt. Míg akkoriban az Egyesült Államok egyedül Tajvant ismerte el a hivatalos Kínának, s Nixon mint republikánus elnök korántsem volt híve a közeledésnek, mégis ez a látogatás volt az, ami megindította nemcsak a kínai-amerikai, de a szovjet-amerikai viszony enyhülését is (úgy látszik, ennek az enyhülésnek Tibet megszállva tartása, vagy az olyan események, mint az 1989. júniusi Tienanmen téri vérengzés sem tudták komolyan útját állni).

Mao emlékezete

A szocialista országok egykor nagynevű politikai vezetői sorra tűntek el a történelem süllyesztőjében. Minél nagyobb kultusz alakult ki körülöttük életükben, annál nagyobb volt a bukásuk haláluk után. Mao Ce-tungot, a nagy távol-keleti birodalom vezetőjét olyan vallásos kultusz övezte, hogy e séma alapján az ő bukásának nagyságrendekkel kellett volna meghaladnia társaiét, mégsem így történt. Hazájában a tévedhetetlensége körül csapott csinnadratta ugyan már elcsitult, de századik születésnapját 1993-ban mégis Kína kiemelkedő alakjának kijáró tisztelettel ünnepelték meg.

Szabados Éva

Forrás: terebess.hu, wikipedia, helsinki.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.