Az idézőjel a német szó körül indokolt, hiszen a magyar király és egyben német császár I. Lipót itt állomásozó hadai messze nem csak németekből álltak – pláne anakronizmus lenne osztráknak hívni őket ebben a korban –, hanem voltak köztük olaszok, dánok, vallonok, flamandok, magyarok és mindenféle náció a Német-római Birodalom szegleteiből. A Habsburgok ambíciói nagyok voltak a XVIII. század elején, ellenben a külpolitikai helyzetük nem túl fényes, a spanyol örökösödési háború nem indult jól, a kincstár pedig kongott az ürességtől 1703-ra. Az oszmánok visszaszorítása sok pénzbe került, s lássuk be, 4 év béke alatt nem lehetett édent varázsolni a 150 év alatt teljesen lepusztult országrészekből a legnagyobb jóindulattal sem.

A visszafoglalt területeket az ott egykor (150 éve!) birtokos nemesi családoknak kellett volna visszakapniuk a törvény szerint, ám az uralkodó csak bizonyos összeg lefizetése után tett ennek eleget. Ez volt az úgynevezett fegyverváltság, a Jus armorum. A birtok értékének tizede azonban túl nagy summa volt sok nemesnek. Mindkét oldal érveit meg lehetett érteni, hiszen az elsősorban mégiscsak magyar érdekért vívott háború töméntelen mennyiségű pénzbe került a királynak, a magyar nemes meg nem akart fizetni a saját ősi birtokáért. De az alsó néprétegek élete is megnehezült. Míg a török elleni harcok kitörési lehetőséget biztosítottak egyeseknek végvári vitézként, ezek a kiskapuk most bezárultak a végvárrendszer felszámolásával. A hajdúkat ismét földesurak alá akarták rendelni, a jászok és kunok is elveszítették kiváltságaikat. Az idegen megszálló katonák is gondot okoztak. Ellentétben a történelemkönyveink állításával, a török még mindig erős volt, és komoly fenyegetést jelentett. A XVIII. század közepéig léteztek tervei a hódoltság és Buda visszaszerzésére, és képesek voltak az oroszokra és a velenceiekre is nagy vereséget mérni az 1710-es években, így valójában a német hadakra szükség volt. Ugyanakkor laktanyák a korban nem léteztek, és a beszállásolások óhatatlanul konfliktusokhoz vezettek a katonaság és a lakosság között, a kimaradt zsold és ellátási problémák meg fokozták az ellentéteket. Sok magyar úgy érezte, a bécsi udvar a magyarok beolvasztására és kiváltságaik csorbítására törekszik. Bár ilyen jellegű tervek tényleg léteztek – Kollonich Lipót érseket érdemes példaként említeni elsősorban –, I. Lipót ezeket nem fogadta el. Mindenesetre az elégedetlenség növekedett, különösen az ország északkeleti részén, amely amúgy is a Rákócziak és Thökölyek bázisa volt.

Thököly egykori hívei – akik már a sikertelen hegyaljai felkelést is kirobbantották 1697-ben – szervezkedni kezdtek, annál is inkább, mert eljutott hozzájuk a hír, hogy egykori uruk mostohafia, II. Rákóczi Ferenc Bécsújhelyből való szökése után a magyar határhoz közeli lengyel részeken rejtőzik. Rákóczi Ferenc és barátja, gróf Bercsényi Miklós sok kaland közepette szervezték francia támogatással visszatérésüket a hazába, de azért meglepte őket, amikor 1703 márciusában küldöttség kereste fel őket Magyarországról Brezánban. Nem volt éppen fejedelmi küldöttség, csak két ágrólszakadtnak tűnő magyar, Pap Mihály munkácsi nemes és Bige László, Thököly fejedelem egykori hadnagya. Rákóczi végül találkozott velük, és elfogadta, hogy ő vezeti harcba a magyarokat ősi szabadságjogaik visszaszerzéséért. Úgy érezte, képes egy Habsburg-ellenes felkelést kirobbantani és sikerre vezetni. E feladatra elhivatottsága mellett származása predesztinálta. Ki tudta volna összefogni a magyarokat, ha nem az Erdély fejedelmeit korábban adó Rákóczi család feje, és anyai ágon a horvát bánokat adó Zrínyiek vére? Nem véletlenül tartottak tőle gyerekkora óta Bécsben, s próbálták elszakítani a magyarságtól. Rákóczi így számol be a két magyar látogatásáról:

„Ennek az esztendőnek tavaszán érkeztek Lengyelországba első küldötteik, megtudakolni, élek-e még: Bige László nevezetű, meg egy orosz pap. A határvidéken bolyongtak, mígnem kósza hírből hallották, hogy Brezánban vannak néhányan magyarok. Ide indultak hát és a hosszas keresés végén mégis rám akadtak. Elmondották, hogy a nép végső nyomorúságba került. A kétségbeesés fegyvert ad kezükbe, csak szánjam meg állapotukat s ígérjek nekik valamiféle segítséget. Hiszen az országban, a helyőrségek kivételével, csekély számú császári csapat van. A Montecuccoli ezred is már parancsot kapott, indul Itáliába. Csak valami kis segítséget kellene ígérnem, akármilyet, a népet könnyű lenne fegyverre hívni. A nemesség bizonyára csatlakozik, a megyék által kiállított csapatokkal együtt: ezek most szerte kóborolnak az egész országban, hogy ne kelljen elhagyniuk hazájukat és tűzhelyüket, mert erőszakkal vitték őket katonának. Nyomban fel kellene szítani a szabadulás reményét, hogy a fegyverbíró emberek ne kényszerüljenek az ország elhagyására. Ezt javallotta a nép. Valamennyire hebehurgyaság volt, erre hagyatkozni oktalanság lett volna. De teljességgel elvetnem se volt szabad. Ezért tanácsot tartva Bercsényi gróffal, elhatároztuk, hogy beküldjük egy emberünket, bizonyosodjék meg a híradás valóságáról. Különösképpen pontosan tudakolja ki a tiszántúli nép hangulatát és titkos mozgolódását… Az ügy annyira nekilendült s a nép hangulata oly kedvező volt, annyi lelkesedést mutatott, hogy úgy ítéltünk, cselekednünk kell, míg a lelkek hevülnek. Néhány lobogót készítettünk s küldötteinket igazolásul kiáltványokkal láttuk el. Én meg Bercsényi gróf írtuk alá és segítséget ígértünk ezekben. Szigorúan meghagytuk, addig ne bontsanak zászlót, míg újabb parancsot nem kapnak.”

Ennek kapcsán került sor a híres brezáni kiáltvány kiadására, amely egységre szólította fel a magyarokat, s az ország lakosainak szabadságjogaiért vállalta fel a harcot. A kiáltvány felolvasásra íródott, magyarul, látványos elemeket véve át a korábbi Thököly-féle kuruc narratívából, holott Rákóczi nem kedvelte mostohaapját, és később még a kuruc név használatát is megtiltotta katonái számára. Egyértelműen hazafias szózat volt.

„…minden rendű igaz magyarokat hazafiuságokra intjük, kénszerítjük s kérjük, hogy az mint már Isten némelyeknek szíveket az hazáért felgerjesztette s egybenhozta: úgy ki-ki édes hazája s nemzete, szabadsága mellett az Isten s törvényünk ellen képtelenül hatalmaskodó, zaklató, portióztató, adóztató, nemesi szabadságunkat rongáló, igaz régi törvényeinket, jussainkat megvető, jószágainkat hatalmasan foglaló és fogyató, becsületünket tapodó, sónkat, kenyerünket elvevő s életünken uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert…”

II. Rákóczi Ferenc megérkezik a lengyel-magyar határra 1703-ban (Veszprémi Endre festménye)

Bercsényi Miklós szerepét a szabadságharc kirobbantásában nem lehet túlbecsülni. Többen a kiáltványban Bercsényi későbbi pátenseinek stílusát vélik felfedezni, s a kiáltvány eredeti példánya az ő kézírásával íródott. Ez az életvidám, kesernyés humorral megáldott főúr – akinek energikusságát jelzi, hogy később 58 évesen feleségül vette Mikes Kelemen nagy szerelmét, az alig 25 éves Kőszeghy Zsuzsannát – ugyan időnként kiesett Rákóczi kegyeiből, de óriási segítség volt a szabadságharc kezdeti időszakában, nélküle talán sor sem kerül a háborúra. A kiáltványt május 12-re datálták előre, bár ténylegesen 6-án kelt.

Bigéék kezükben kiáltványokkal és összegöngyölt lobogókkal távoztak, Rákóczi pedig nekiállt megszervezni francia pénzsegélyből egy kisebb sereget, hogy legyen majd, ami a magját adja a csapatainak, de az élet keresztülhúzta a számításokat. A kiáltvány hatása ugyanis azonnal megmutatkozott, sőt gyorsabban is, mint Rákócziék szerették volna, mivel a türelmetlen hívei, mielőtt Rákócziék odaértek volna, már május 21-én Tarpán kibontották a felkelés lobogóit, s kis híján azelőtt véget ért a szabadságharc, hogy igazából elkezdődött. Rákóczi későbbi generálisa, az ekkor még császárhű Károlyi Sándor ugyanis a rosszul felszerelt és fegyelmezetlen csoportot a vármegyei csapataival Dolhánál június 7-én egyszerűen szétkergette. Rákóczi szerencséjére a hamu alatt izzott annyira a parázs, hogy az országot hamarosan elborító futótüzet egyetlen kudarccal már nem lehetett kioltani.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: II. Rákóczi Ferenc emlékezései és vallomásai. Budapest, 1942. (Online); rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.