A sorozatindító Neuromancer hatalmas sikert aratott a rajongók és kritikusok körében egyaránt, és a legnagyobb irodalmi díjak közül rögtön hármat is elnyert. Ezt követte a Sprawl-trilógia második része, az 1986-ban megjelent Count Zero (az első magyar kiadásban Számláló nullára).

A regény cselekménye hét évvel a Neuromancer eseményei után játszódik, és egyszerre három szálon fut: Turnert, a zsoldost, Bobbyt, a magát Count Zerónak nevező kisstílű hackert és Marlyt, a párizsi galériatulajdonost követjük nyomon. A különböző háttérrel rendelkező szereplőknek köszönhetően jobban átláthatóvá válik a nagy egész, ami maga a Sprawl-univerzum, ezzel egy időben pedig többet megtudunk az előző kötet óta eltelt évek történéseiről, hatalmi játszmáiról és a cybertérben végbement változásokról. A mátrixban ugyanis felbukkantak a magukat haiti vudu isteneknek valló entitások, akik látszólag hatással vannak nemcsak a virtuális, de a való világban végbemenő eseményekre is, miközben a veterán konzolcowboyok és a hierarchia csúcsán álló szupervállalatok értetlenül állnak a jelenség előtt.

Azáltal, hogy Gibson emellett a történetvezetési módszer mellett döntött, egy jóval komplexebb, élvezhetőbb és nem utolsósorban könnyebben követhető történetet kapunk. Elsőre talán ellentmondásosnak tűnhet ez a kijelentés, tekintve, hogy a Neuromancer egyetlen nézőponttal is igencsak kaotikus volt, az író stílusa azonban jól láthatóan új irányokat vett a könyv írása közben, a végeredmény pedig működik. Annak ellenére, hogy párhuzamosan adagolja Bobby, Marly és Turner teljesen eltérő történetét, a regény végére mégis egy letisztult és elegáns, kerek egészet kapunk, ami úgy épít az előző kötet érdemeire, hogy közben egyedül is megállja helyét a tudományos-fantasztikus irodalom nagyjai között.

A Count Zero hasonló témákat érint, mint elődje, kezdve a társadalomba be nem illő vagy onnan már kitaszított személyek problémáitól a generációkon át halmozott vagyon és hatalom előnyeinek/hátrányainak kérdéséig. Érdekes látni, hogy Gibson, aki egykor maga is az ellenkultúra tagja volt, miképp ülteti át saját élményeit és tapasztalatait a könyv lapjaira, miféle elképzelései voltak arra vonatkozóan, hogy milyen irányba tart a világ, amely a regény keletkezésének időpontjában még mindig az USA és a Szovjetunió kettősének árnyékában tengődött.

A kötet legnagyobb erőssége azonban, akárcsak a trilógia első részében, a karakterábrázolás. Három, különböző társadalmi osztályhoz tartozó embert ismerhetünk meg, akiket sajátos indokok vezérelnek, és akik mindhárman a maguk módján kapcsolódnak a cselekményhez, legyen szó aktív vagy passzív szerepvállalásról. Bár a regény címe Bobbyra, az adattolvajra utal, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ő fontosabb lenne, mint Turner vagy Marly karaktere. Az író mindannyiuk számára kellő időt biztosít arra, hogy kilépjenek a tipikus sci-fi szereplők kétsíkúságából, ezáltal pedig teljes személyiséggel rendelkező egyénekké lépnek elő, akikkel akár az utcán is összefuthatnánk. 

Véleményem szerint William Gibson a Count Zeróban tökéletesítette mindazt, amit a Neuromancerben elkezdett: egy koherensebb történetet nyújt át az olvasónak, tele akcióval, szórakoztató párbeszédekkel és remek karakterekkel. A könyvet olvasva érthető, hogy miért is annyira sikeres Gibson, hiszen több mint harminc évvel a kötet megjelenése után annak mondandója még mindig releváns.

A Count Zerót 1986-ban jelölték Locus- és British Science Fiction díjakra, egy évvel később pedig Hugo- és Nebula-díjakra is.

Varga Gábor
Forrás: olvasoterem.com