A South-Western Townships annyira jellegtelenül semmitmondó elnevezés (magyarul Dél-nyugati Kisváros vagy Kerület), hogy inkább mozaikszót kreáltak belőle, így lett a dél-afrikai Johannesburg központjától nagyjából 20 kilométerre elterülő, elővárosi helység neve Soweto. (Mondjuk a „kisváros” sem igazán állja meg a helyét, lévén az ország ötödik legnépesebb településéről beszélünk.) Nemzedékek óta Dél-Afrika egyik kulturális központja, amely egyben az elnyomó kormány, az apartheid elleni harc középpontjában állt.

Soweto ipari területén, a második világháború végén helyezték üzembe – a megnövekedett energiaszükséglet miatt – az Orlando Power Station nevű széntüzelésű erőművet, amely aztán több mint 50 évig szolgálta Johannesburgot. 1951-ben a létesítményt két nagy toronnyal egészítették ki, hogy a komplexum hűtését szolgáló (szennyvizet felhasználó) tározó kapacitását növeljék. A közel 100 méter magas iker toronypáros az erőmű bezárása után évekig tétlenül állt, mígnem megszületett az ötlet, hogy reklám céljára, óriásplakátként lehetne használni a felületüket.

A végső koncepció aztán ennél sokkal tovább ment: 2006 elején elkezdték átalakítani a hűtőtornyokat szabadidős és szórakoztató extrém sport központtá. Kettejüket összekötő függőhidat szereltek fel, középen pedig egy bungee jumping kötelet rögzítettek. A tornyok megmászásához szükséges kötelek szintén helyet kaptak, továbbá olyan tevékenységeket is felvettek a „repertoárba”, mint például a szabadeséses bázisugrás. Lent, a talajszinten vendéglátóhelyeket és pihenőket nyitottak, a tornyok tetejére pedig külső lifttel lehet feljutni.

Az „óriásplakátként” történő funkcionálás érdekében sokáig kutatták a témát, mit is lehetne a tornyokon feltüntetni, míg végül olyan falfestmények mellett döntöttek, amelyek Soweto múltját, valamint jövőjét jelenítik meg az emberek arcain keresztül. Így került fel rájuk többek között egy mosolygós Nelson Mandela, egy kép a Madonnáról, és még az ikonikus városi taxik is láthatók lettek. 2017-ben aztán úgy döntöttek, ideje frissíteni az óriásfestményeket: Karabo Poppy Moletsane kapott megbízást a Soweto Gold nevű helyi sörmárkától, hogy illusztrálja ennek a hihetetlen városnak a vibráló kultúráját.

A dél-afrikai művész alkotásában – amely egyben Dél-Afrika legnagyobb falfestménye is! – a hétköznapi életre összpontosított, mivel „szerintem ebben rejlik országunk igazi szépsége”. A gigantikus festményen a sport, a divat, a zene és hajviseletek, frizurák szerepelnek, mivel ezek mind „a dél-afrikai kultúrába mélyen beágyazott aspektusok”. A kompozíció Soweto egyfajta történetét meséli el kortársabb értelemben. „Úgy gondolom – mondta el a művész –, hogy Dél-Afrika belép abba az új térbe, ahol újratárgyaljuk az esztétikumunkat, újratárgyaljuk az identitásunkat, és szeretném, ha a világ megismerné Dél-Afrikát, mint egy olyan helyet, amely hihetetlen fiatal tehetségeket szül.” A meleg és kontrasztos tónusok egyszerű színpalettájának, valamint a kézzel generált betűkkel írt idézeteknek köszönhetően az illusztráció egyedülállóan afrikai látványt és az általuk keltett érzelmeket idézi.

Az illusztrátor, grafikus és street art művész Karabo Poppy Moletsane 1992-ben született a dél-afrikai Vereenigingben, egy bányászvárosban, ahol alulfinanszírozott középiskolák működtek, és nem kínáltak művészetet tanulnivalóként. A kreativitás itt nem számított a karrierlehetőségek közé, „Ez csak egy hobbi, majd felnősz” – mondogatták neki. Az alkotás iránti mélységes eltökéltséggel felvértezve azonban elhatározta, hogy megcáfolja ezt az „elméletet”. Vizuális kommunikációból szerzett diplomát, majd dolgozott a Wall Street Journal, a Google, a Coca-Cola és a Nike számára. Ő készítette a grafikát a Netflix első afrikai sorozatához, a Queen Sono-hoz és a When They See Us-hoz is (A Central parki ötök). Falfestményei városi installációkként láthatók Johannesburg-szerte, és megjelentek például a Times Square-en, vagy éppen zenei videókban. 2019-ben pedig teljesítménye révén felkerült a Forbes „30 éven aluliak” listájára a kreatív kategóriában.

Karabo Poppy egy teljesen új karrierutat faragott magának, amely egyedülállóan a sajátja. „Amit tanultunk, az inkább egy nyugati narratíva volt, és nem igazán láttuk, hogy egy afrikai értelmezést tanítottak, feltártak vagy éppen bátorítottak volna.” Úgy alakította ki illusztrációs stílusának alapjait, hogy a közvetlen környezetéből merített, különösen az Afrikában elterjedt, régi iskolai fodrászat gyönyörű, kézzel festett képeiből, amelyek emberportrékat mutatnak be egymás mellett. Ez lett számára az a fajta, valóban kortárs afrikai szimbólum, amelyet keresett. Művészetének másik meghatározó vonása az energikus vonalvezetés, amely minden képbe lendületet és mozgást visz. Amikor szabadúszónak állt, gyorsan rájött, hogy a portrék nem alkalmazhatók széles körben sok márkamegbízásban, ezért elkezdte diverzifikálni a témát, és sajátos esztétikáját felhasználta a különböző piacokra. „Majdnem nyelvvé vált, és ahogyan használom, teljesen megváltozott. Fel tudom használni mintamunkára, ruházatra, falra, cipőre, egyúttal lazább is lett, így sokféleképpen alkalmazhatom.” Karabo Poppy Moletsane alkotótevékenységével mára a fekete identitás egyik előkelő képviselőjévé vált.

Szilvási Krisztián

Forrás: sowetotowers.co.za, en.wikipedia.org, thattypeguy.com, abandonedspaces.com, landlopers.com, thisisafrica.me, sa-venues.com, urbanff.com.au, news.cgtn.com, en.wikipedia.org, itsnicethat.com

A kép a flickr.com gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Dan Kitchener: A Rainy Night in Tokyo (Camden, London)
2. rész: Bordalo II: Lince Ibérico (Parque das Nações, Lisszabon)
3. rész: Hunto & Mister Thoms: Connectivity Matters (Shoreditch, London)
4. rész: Claes Oldenburg és Coosje van Bruggen: Houseball (Mitte, Berlin)
5. rész: Tadas Šimkus és Žygimantas Amelynas: The Master – Wise Old Man (Kaunas, Litvánia)
6. rész: Bjørn Okholm Skaarup: Hippo Ballerina (Manhattan, New York)
7. rész: Robert Hannaford és Cam Scale: Wheat Bags to Sand Bags (Owen, Ausztrália)
8. rész: John McEwen: Weaving Fence and Horn (Calgary, Kanada)
9. rész: Hugo Lomas (Sfhir): The Golden Legend (Guarda, Portugália)
10. rész: Gillie and Marc: Dogman and Rabbitwoman with Coffee (London, Anglia)