Sokan azt várták John Frusciante újracsatlakozásától, hogy majd esetleg visszatér a kicsit keményebb vonal, de a gitáros gyakorlatilag ott folytatja, ahol utódja/elődje befejezte. Eleve Josh Klinghoffer szinte egy az egyben levette Frusciante stílusát (aki meg ugye Hillel Slovaktól tanult), így nagy változásra nem nagyon lehetett számítani, ha a mestere visszaveszi a helyét, de azért valamiféle karcosabb hozzáállásban lehetett reménykedni. Én legalábbis reménykedtem.

Azt nem mondom, hogy rossz lenne ez a most megjelent, Unlimited Love című lemez, de még három hallgatás után is csak háttérzenének éreztem a nagy részét. Olyan tinglitangli a legtöbb dal, amilyen Klinghofferrel is volt, fel sem tűnne a gitárosváltás, ha nem tudok róla. Persze az furcsa lenne, hogy a szokásosnál is frusciantésabban gitározik Klinghoffer, de nagyon nem foglalkoznék vele.

Az első két dal (Black Summer, Here Ever After) egyébként elég jó, kellemes, de ezeknél sincs az az érzése az embernek, hogy hú de jót tett, hogy visszatért az olyan sokat ajnározott gitáros, csak jó hallgatni. A harmadik szám (Aquatic Mouth Dance) már szokatlanabb ezzel a sok fúvóssal, dzsesszes beütéssel, illetve a Flea & Chad Smith ritmusszekció is nagyot alkot itt. Aztán a Not The One-nal elindul ez a hol lírai, hol picit pattogósabb, de a bevezetőben említett dal, illetve a Bastards Of Light fél percének kivételével sosem tombolós zenélgetés, ami végigviszi a lemezt.

Frusciante legfeltűnőbb része egyébként az, hogy az amúgy szintén elég jó The Heavy Thing felét ő énekli Anthony Kiedisszel váltva, vagyis a gitáros viszi a refrént, az énekes meg a verzéket, ilyen pedig korábban csak 1989-ben volt a Mother’s Milken, ráadásul a háttérvokáloknál is feltűnő (és jó) a gitáros hangja. Néha már-már felrémlik Fursciante utolsó emészthető szólólemeze, a 2009-es The Empyrean.

Szóval, ahogy mondtam, baj nincs, minden egyes újabb hallgatással feltűnnek korábban meg nem figyelt, fülbemászó refrének, amik elég lejátszás után biztosan dallamtapadást okoznak (mint ahogy most a Whatcu Thinkin’ éppen). Persze kérdés, hogy eljut-e az ember idáig, vagy törli is a listájáról az egészet egyből a lemez végén (vagy közben), mert annyira unja, vagy annyira csalódott a viszonylagos változatlanság miatt.

Én így, jóval az első meghallgatás csalódottsága után, eleresztve az elvárásokat, nagyjából a hetedik-nyolcadik nekifutásra azt mondom, hogy megéri időt áldozni rá, mert mindenképpen jobb ez a lemez a Klinghofferrel összerakottaknál. És az is mellette szól, hogy John Frusciante végre újra olyat alkotott, amit nem fáj hallgatni. Sőt, még jól is esik.

Dankó Gábor
Forrás: langolo.hu