Joyce Flaherty 1969. február 13-án született egy ír-amerikai család hét gyermeke közül hatodikként. A família Kansas City valamivel több mint 20 ezer lakossal rendelkező elővárosában, Prairie Village-ben élt. Építész édesapja Johann Sebastian Bach és Anton Bruckner rajongója volt, ráadásul a helyi katolikus templom kórusát vezette, édesanyja pedig a templom orgonistájaként működött. Joyce gyerekként kezdett el zongorázni, középiskolai évei alatt kórusban énekelt. Korán kiderült, hogy tehetséges énekes, éppen ezért édesapja a New York-i Metropolitan Operából közvetített zenedrámákkal próbálta lánya érdeklődését felkelteni a műfaj iránt, de őt akkor még jobban vonzotta a kórusban való éneklés, gyerekként kórusvezető akart lenni, később pedig arra vágyott, hogy musicalekben szerepelhessen.

Felsőfokú tanulmányait 1989-1992 között a kansasi Wichita State University-n kezdte el, „középiskolai zenetanár szeretett volna lenni”, de már ezen időszak alatt is „egyre komolyabban foglalkozott az énekléssel” is. Két tévéközvetítés olyannyira megragadta, hogy végül teljesen elköteleződött az opera műfaja mellett. Az első egy Don Giovanni előadás volt, a másik pedig, hogy 1990-ben látta és hallotta a pályakezdő, nála pár évvel idősebb, ráadásul szintén mezzoszoprán Cecilia Bartoli előadásában Rossini A sevillai borbély című operájából Rosina első felvonásbeli cavatináját. Az énekesnő így nyilatkozott erről: „Olyan volt, mintha még soha nem hallottam volna ezt az áriát. Hirtelen magasra került a léc. Bartoli … nyers örömöt mutatott a színpadon, ellentétben a korábbi énekesekkel. A legnagyobb dolog, amit tőle vettem át, megmutatni, hogy valóban élvezem a zenemű előadását.”

1992-1995 között a philadelphiai Academy of Vocal Artson folytatta énekesi tanulmányait. 1995 és 1998 között három amerikai város (Santa Fe, Houston, San Francisco) operaházaiban vett részt fiatal operaénekesek számára meghirdetett gyakornoki és képzési programokban. A houstoni opera stúdiójában például énektechnikáját kellett az alapoktól kezdve újraépítenie. Időközben, 1990-ben férjhez ment Alex DiDonatóhoz, miután 2004-ben elváltak, nevét megtartotta.

Az 1990-es évek második felében számos énekversenyen vett részt. 1997-ben egy brit zongorista az egyik megmérettetés zsűritagjaként azt mondta neki, hogy „művészként nincs mit kínálnia”. Az első sokkot követően azonban az énekesnő „belátta, hogy eddig csak a technika csiszolásával foglalkozott, és sohasem fog nagy karriert csinálni a zene megértése és előadói mélység nélkül”.

Pályafutásában az áttörést 1998 hozta meg. A Houston Grand Opera bemutatta Mark Adamo (1962) Louisa May Alcott Little Women (Kisasszonyok) című regénye nyomán írt azonos című operáját, amelyben Meg March szerepét énekelte. Ugyanebben az évben ráadásul Erwin Schrott uruguay-i basszbariton mögött második helyen végzett a Plácido Domingo által alapított Operalia énekversenyen. Ezt követően Európában 13 meghallgatáson vett részt, mire a párizsi opera felajánlotta neki Rosina szerepét A sevillai borbélyban.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Johann Adolf Hasse: Antonio e Cleopatra (Cleopatra áriája)

Joyce DiDonato a kétezres évek elejétől kezdve az Egyesült Államok és Európa számos városában színpadra lépett, azóta a világ legjelentősebb operaházainak, koncerttermeinek és fesztiváljainak állandó fellépője. Gazdag repertoárral rendelkezik, azon kevés énekesek egyike, aki a 17. századtól kezdve a 21. századig öt évszázad muzsikájában mozog otthonosan. Vígoperák és tragikus zenedrámák főhőseit egyaránt kiemelkedően alakítja. Georg Friedrich Händel (1685-1759), Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791) és Gioacchino Rossini (1792-1868) operáinak egyik legavatottabb tolmácsolója, de Gaetano Donizetti (1797-1848), Vincenzo Bellini (1801-1835), Hector Berlioz (1803-1869), valamint a kortárs Jack Heggie (1961) több operájában is játszott már, vagy rögzítette hanghordozóra áriáikat, dalaikat. Énekelt szerepei között, a teljesség igénye nélkül, egyaránt megtalálhatók a klasszikus ún. nadrágszerepek (Cherubino, Sesto, Romeo, Octavian, Idamante stb.), a temperamentumos fiatal és szerelmes lányok (pl. Rosina, Hamupipőke, Dorabella, Isabella stb.), vagy a tragikus sorsú királynők és hősnők (Stuart Mária, Szemirámisz, Dido, Adalgisa stb). Joyce DiDonato minden kétséget kizáróan korunk egyik legkarizmatikusabb és művészileg legsokoldalúbb énekeseinek egyike, aki egyaránt rendelkezik „csillogó hanggal, óriási technikai tudással, magával ragadó kifejezőkészséggel, és nem utolsósorban ellenállhatatlan színpadi jelenléttel”.

A milánói Scalában már a 2000-2001-es évadban óriási sikerrel debütált Gioacchino Rossini Hamupipőke című operájában, a főhősnő Angelina szerepében. 2003-ban a londoni Royal Opera House-ban Leoš Janaček A ravasz rókácska című operájának Rókafijaként, a New York-i Metropolitanben 2005-ben pedig Mozart Figaro házassága című vígoperájában Cherubinóként mutatkozott be. Az évek során ezekben a legendás operaházakban olyan szerepekben láthatta még a közönség, mint Agrippina, Irene (Händel Theodora), Donna Elvira, Sesto (Mozart Don Giovanni és Titus kegyelme), Rosina, Elena, Isolier (Rossini A sevillai borbély, A tó asszonya és Ory grófja), Stuart Mária (Donizetti), Adalgisa (Bellini Norma), Charlotte (Massanet Werther), Octavian, Komponista (Richard Strauss A rózsalovag, Ariadné Naxos szigetén).

Joyce DiDonato elkötelezett a globálisan fontos és aktuális társadalmi kérdések mellett, amelyeket egyes hangfelvételeivel és koncertkörútjaival is képvisel. Elmondása szerint „hisz a zene átalakító erejében”. In War and Peace (Háborúban és békében) című albumának koncepciója „a 2015 novemberi párizsi terrortámadás hatására született meg”. Barokk operaáriák segítségével fogalmazta meg mondanivalóját a békéről. Véleménye szerint ugyanis „társadalmunk ugyanazt tapasztalta meg, mint ami 400 évvel korábban történt”, éppen ezért használta annak a kornak „vigasztaló és provokatív zenéit”. 5 kontinensen 2,3 millió néző vett részt az albumhoz kapcsolódó koncerteken. Legújabb, Eden című projektjében pedig a CD és koncertkörút mellett már oktatási program és számos partnerség is helyet kapott. Olyan zeneszerzők áriáival, dalaival, énekszámaival, mint Cavalli, Händel, Purcell, Gluck, Wagner, Mahler, Ives, vagy az Oscar-díjas Rachel Portman „feltárja egyéni kapcsolatunkat a természettel és annak világunkra gyakorolt hatását”.

Az amerikai mezzoszoprán aktivista szerepvállalásairól így nyilatkozott: „Keresem a módokat arra, hogy a zene átalakító, gyógyító erejét minél több emberhez eljutassam – akár színpadon, börtönökben, menekülttáborokban vagy az osztályteremben. Tudom, hogy a zene életeket menthet, mély sebeket gyógyíthat, egyesítheti a közösségeket, és valódi reményt és vigaszt adhat a legsötétebb órában. Ezért vagyok aktivista.” Ezen tevékenységei során pl. a New Yorkban található Sing Sing börtön elitéltjeit mentorálta azzal a céllal, hogy „zenén keresztül fejezzék ki egyéniségüket, kreativitásukat és személyes küzdelmeiket”. A bronxi egyedülálló anyákat pedig arra bíztatta, hogy maguk írjanak gyermekeik számára altatódalokat, amelyeket előadásában lemezre is rögzítettek, 2016-ban pedig számos menekülttáborba is ellátogatott, ahol többek között afgán és szír kisgyerekekkel „dolgozott és szerepelt együtt”.

Gaetano Donizetti: Maria Stuarda (részlet a 2. felvonásból)

A következő énekes generáció tagjai számára világszerte rendszeresen tart mesterkurzusokat, leggyakrabban a New York-i Carnegie Hallban és a Juilliard Schoolban, azonban az ezekről készült legális felvételek az interneten is megtalálhatók. Az énekesnő ugyanis fontosnak tartja, hogy ezek révén világszerte tanulhassanak és fejlődhessenek a fiatal énekesek.

DiDonato a Warner Classics/Erato exkluzív művésze, számos CD-t készítettek közreműködésével, továbbá alakításainak egy része DVD-n is megnézhető. Pályafutása során természetesen rengeteg kitüntetést és díjat kapott, ezek közül csak a Grammy-díjat emelném ki, amelyet eddig három alkalommal nyert el (2012, 2016, 2020) a legjobb komolyzenei énekesi szólóalbum kategóriában. Érdekesség, hogy ő volt az első komolyzenével foglalkozó nő, aki Grammy-gálán fellépett.

Az énekesnőről a Gramophone folyóiratban jelent meg az amerikai kortárs zeneszerző, Jake Heggie véleménye, aki számára számos művet komponált: „Joyce DiDonato megrendítő és örömteli művészete mindannyiunkat arra emlékeztet, hogy valamennyi énekes generációban található néhány óriás. Joyce nemcsak egy jelentős, kiváló és inspiráló művész, egyike korunk legnagyszerűbb énekeseinek, hanem a művészetekben is átformáló szerepet tölt be. Azok, akik ismerik repertoárját, kétségkívül csodálják tehetségét, azokat, akik azonban semmit sem tudnak róla, azonnal elvarázsolja. Amikor Joyce énekel, a világ hirtelen fényesebbé válik. Arra kényszerít bennünket, hogy aktívan hallgassuk őt, sőt újra és újra meghallgassuk.”

oszem

Felhasznált irodalom: joycedidonato.com, theguardian.com, newyorker.com, theguardian.com, br-klassik.de, mupa.hu, wikipédia

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

A YouTube-ra feltöltött videók beágyazása a nyilvános videómegosztó webhely API általános szerződési feltételeinek betartásával történt, a feltöltő/tulajdonos felhasználók felé történő általános engedélyét követve. A beágyazott videók a következő linkeken találhatók a feltöltők megnevezésével: 1. videó; 2. videó.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Anna Netrebko
2. rész: Jonas Kaufmann