Aki olvasott legalább egyet-kettőt az alkotópárostól, például a Nulladik évet vagy a Baglyok Bíróságát, az sejtheti, mire számíthat: vérre, fájdalmakra, sötétségre, morális aláhullásra, külső-belső apokalipszisre. Itt ez utóbbi konkrét és tapintható, és nem csak a külső világösszeomlás, de annak minden belső vonatkozásában is: a felbukkanó ismert DC karakterek épp túl vannak számtalan megpróbáltatáson, és a lepusztított bolygón az új gonosszal való eredménytelen küzdelmekben kifáradva már csak túlélésre játszanak. A felütésben Bruce jól ismert gyerekkori traumája most is előkerül, de hamar világossá válik, hogy ez a történet minden szinten befelé tart, az önszembesülés és hamis önkép felszámolásának sürgető igényével. A külső apokalipszis, a világösszeomlás gyakorlatilag csak díszletként, szimbolikus környezetként funkcionál mindehhez. Már a felütést követő történetszál első kibontakoztatása egyértelműsíti, hogy itt most nem a megszokott felnőtt Batmannel lesz dolgunk, és nem is a jól ismert gothami környezetben, mivel egy fiatal Bruce Wayne van leszedálva az Arkhamban, aki előtt a környezete minden erejével titkol valami fontosat. Gyakorlatilag az egész korábbi életét, amire Bruce bár jól emlékszik, de ugye ez lehetetlennek tűnik, hiszen itt Bruce éppenséggel egy huszonéves fiatalember.

Miután hősünk kiszabadul ebből a fura fogságból, találkozik régi bajtársainak és ellenfeleinek jövőbeli verzióival egy egészen szürreális világban, így már kevésbé lepődünk meg Joker életben tartó burába zárt testetlen fejének látványától sem, akit aztán Bruce magával rángat útitársul. Ez a Joker ráadásul Batman kivetült énjének szerepét is betölti, feltett szándéka, hogy mindenben segítse nemezisét a maga torz, de őszintének tűnő módján. Ebben a világban a hősök – élükön Dianával, aki már nemigen foglalkozik Csodanő identitásával, sokkal inkább az eldurvult világ emberi mivoltának megőrzésével – megvívták vesztes csatáikat. Bruce persze próbálja újramozgósítani őket, de az éppen friss testi-lelki sebeikből gyógyuló hősök, bár nem zárkóznak el egy újabb menettől, azért igyekeznek a lelkes ifjú Batmant józanságra inteni a megsemmisítő erejű Omega nevű főgonosz vonatkozásában. Természetesen az ellenálló gépezet mégis újraindul az ifjú Bruce megjelenésével, ám a kiújuló harc nem várt fordulatba torkollik Batman és Omega elkerülhetetlen összecsapásával. Ez így végül egészen más okokra vezethető vissza, mint sejtenénk: az egoizmus, a megújulási nehézségek, a régi erők és hatalmi viszonyok megújulásának kérdése válik elsődlegessé. Mindehhez tehát a külsődleges események gyakorlatilag csak a szükséges – és az egyébként igen tetszetős – hátteret szolgáltatják. Persze ilyen szempontból is jól járunk, Capullo remek rajzoló, beállításai, világábrázolása, panelkezelései, a karakterek mozgatása és figuraállandósága magas szintű, oda-vissza lapozgatni is érdemes. Persze Snyder profi világépítése, történetvezetése és megkapó karakterdrámája nélkül mindez csak látványos képeskönyv lenne.

A Batman/Fortnite: Zéró pont esetében már valósabb alapokon nyugszik a képeskönyv-félelem, hiszen születhetett volna belőle pusztán színes-szagos játékillusztráció, de szerencsére nem így történt. De a játékverzióról majd beszél más, egyrészt nem próbáltam ki a Fortnite-ot, így nyilván nem lehet teljes képem az egészről, főleg nem a hasonlóságok-eltérések vonatkozásokról, másrészt pedig a Zéró pontnak képregényként kutya kötelessége önállóan is értelmezhető alkotásnak lennie. Az alapsztori egyszerű, és nem árul el túl sokat a lényegi kifutásról: Batmant egy titokzatos és váratlanul megnyíló kozmikus energiarés másik létsíkra rántja át Gothamból, mégpedig egy elhagyhatatlan szigetre, ahol hősünk valamiféle kiúttalannak tetsző csapdába kerül, amit még hosszú távú memóriaproblémák is tovább nehezítenek. A feladat maga szögegyszerű: folyton megújuló élet-halál harcot kell vívnia ismert figurákkal, de Batman még velük kapcsolatban sincs igazán képben. Viszont ennél többet már nem szabad felfedni a csavarokból, bár akik otthon vannak a Fortnite világában, és a képregényre is kíváncsiak, nyilván más szempontok szerint közelítenek hozzá.

A hatfüzetes kötet tematikailag két nagyobb részre bontható, az elsőben Batmant akcióhősként látjuk pörögni gyakorlatilag végtelenített üzemmódban, de nem kell megijedni, minden meg van okolva, és a jobb sci-fikhez hasonlóan itt is olyan hurokból kell kikeveredni, ami igényel a szereplők részéről némi intelligenciát és logikai készséget. De ugye ott a klasszikus toposz: Batman „a világ legjobb detektívje”, így csak annyit tehetünk hozzá, hajrá, és bár probléma megoldási készségére első körben is nagy szüksége van, a komolyabb nyomozgatás a kötet második felére marad. A legjobb az egészben nem is a hosszú oldalakon, mutatós beállításokban részletezett harc, vagy a Batman levezényelte nyomozgatás, hanem a Selinával (azaz Macskanővel) fennálló vonzalmuk egész köteten végigvonuló bontogatása, ami a folytonos restartok ellenére rendre újjáéled. Riasztónak tűnhet, hogy egy Batman sztoriban legalább olyan érdekes az érzelem, mint az értelem, de szó nincs cikis nyáladzásról, karakánul van az egész tálalva, Selinát ráadásul nem kell félteni, semmiben nincs alárendelve az alfahímnek, a kettejük közti folyamat és a kicsengés pedig igazodik végül a kánonhoz.

Donald Mustrad és Christos Gage története tehát elsődleges rétegét tekintve ún. időkavarós sci-fi, ami ha nem is világmegváltó, de az élvezhetőbbek közül való, végig jól követhető és pörgős, viszont ebből is fakadóan itt mély karakterdrámákra ne nagyon számítsunk. Reilly Brown és Christian Duce vizualitása tökéletes az effélékhez, impozáns, célratörő, a különösebb művészi dimenzionáltság pedig nyilván nem is volt cél, a lényeg, hogy vállalásában remekül helytáll, minden más csak amolyan ráadás. Mindazonáltal hozzám jóval közelebb állnak Az utolsó lovag a földön-féle többrétegű, lélektanilag mélyebb, a jó-rossz dualitástól kellőképpen elemelt fabulák.

Az utolsó lovag a földön beleolvasó és rendelés. Batman/Fortnite – Zéró pont beleolvasó és rendelés.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu