A XIX. századi Ázsia-kutatóinak sorában kiemelkedő helyet foglal el a keletkutató (orientalista) nyelvész, aki olyan vidékekre jutott el, melyek akkoriban még fehér foltok voltak Ázsia térképén. Szerteágazó érdeklődési köre, tanulmányai, kutatóútjai számos tudományágban eredményeztek maradandó értéket, de csak kalandos életét nézve is egy példaértékű, humánus jellem bontakozik ki az idő homályából. Küzdelmes gyermekkora – az elképzelhetetlen szegénység, bal lábának lebénulása, felekezeti elfogultságból ért bántalmak – ellenére töretlenül küzdött céljaiért, páratlan önfegyelme, merészsége mindenképpen bámulatra méltó.

Nyelvzseni szabóinas, autodidakta tudóspalánta

Egy zsidó származású családban Pozsonyhoz közel, Szentgyörgyön (Dunaszerdahely) látta meg a napvilágot Wamberger Hermann néven. Ő azonban már fiatal korától a Vámbéryt használta, hangsúlyozva magyarságát. A tanulás mellett korán dolgozni kezdett, szabóinasként és házitanítóként kereste a kenyerét. A pozsonyi bencés gimnázium diákjaként lelkesedett az 1848-as eseményekért. Rendkívüli nyelvtehetsége révén több európai és számos keleti nyelvet – elsősorban a törököt – is elsajátított. Az iskolát 1851-ben anyagi megfontolásból mégis abbahagyta, adós maradt a tandíjjal, ezért bizonyítványát sem vehette kézhez. A következő években járta az országot, házitanítóskodott, közben képezte magát, szinte „ragadtak rá” a nyelvek. Bécsben megismerkedett a neves turkológussal Hammer-Purgstall báróval, aki figyelmét a török nyelvre irányította. Pestre ment, ágybérlőként tengődött, nyelvórákat adott, szabadidejét pedig az Egyetemi Könyvtárban töltötte. Olyan tudósokkal, irodalmárokkal ismerkedett meg, mint Vörösmarty Mihály, Teleki József nyelvész-történetíró. Országjárása során Arany Jánost is felkereste. Az ambíciózus, rendkívül nyílt eszű fiatalembernek több pártfogója akadt, mint például Kemény Zsigmond politikus és publicista vagy Eötvös József báró, aki karrierjének egyengetésére Hunfalvy Pált és Teleki Józsefet kérte fel.

Álmai útján muszlim dervisként

1857-ben némi anyagi segítséggel elindulhatott az álmai után Keletre. Négy évet töltött Isztambulban, itt is nyelvtanárként, illetve titkárként tartotta el magát. Közben török, arab, perzsa kéziratokat gyűjtött, török-német szótárt készített, eredményeiről beszámolókat küldött haza az Akadémiának, amely hazatérése után 1861-ben levelező tagjai közé választotta. Nem sokáig maradt itthon, következő útján már a magyarság rokonainak keresésére indult Közép-Ázsiába. A muszlim világra az orosz hódítás és az angol befolyás árnyéka vetült, az európaiakat ellenségesen fogadták, így biztonságosabb volt, ha muszlim dervisnek öltözve járt Rasid Effendi néven. Tökéletesen illeszkedett ebbe a világba, a helyi nyelveket birtokolta, a kultúrában járatos volt. Híva, Bokhara, Szamarkand városa után a belső-ázsiai kánságokat kutatta, nyelvészeti, néprajzi, földrajzi adatokat gyűjtve. Ezeket 1864-ben angol nyelven Londonban kiadatta, sőt eredményeiről a Királyi Földrajzi Társaságban is beszámolt, maga a miniszterelnök Lord Palmerson fogadta. Politikai megfigyeléseit, tanácsait különösen értékelték, évjáradékot biztosítottak számára. Később a szultán, II. Abdul Hamid is barátjaként üdvözölte. Mint az ázsiai helyzet kiváló ismerőjéhez az angol és a török kormány is számos esetben fordult hozzá tanácsért. A pesti egyetem keleti nyelvek tanszékére 1865-ben nevezték ki, először csak nyelvtanítónak, később, 1868-tól a török tanszék alapítójaként egyetemi tanárnak. 1876-ban lett az MTA rendes, majd tiszteleti és igazgatósági tagja és alapítója, azután elnöke a Magyar Filológiai Társaságnak. Igaz, hogy érettségi és diploma nélkül is elismerték itthon tudósnak, ő mégis nagyon szerényen vallott magáról: „Céhen kívüli műkedvelő vagyok csupán”, vagy „Minden vagyok inkább, csak tudós nem vagyok és nem is lehettem azzá, a szónak ismeretes értelmében. Ahhoz, hogy tudós legyek, nem volt meg az előképzettségem, iskolázottságom és a vérmérsékletem.” Szerénysége mellett másik jellemző tulajdonsága a maximalizmusa volt. Híres tanítványa, Germanus Gyula története szerint egy nap, amikor a lakásán felkereste, hogy törököt tanuljon a mestertől, Vámbéry, hogy felmérje az ifjú szándékának komolyságát, kikísérte az előszobába, és azt felelte neki: „Ha bele akar vágni a törökbe, menjen haza, tanuljon meg arabul, és utána, úgy két hét múlva jöjjön vissza.”

Itthon kalandos útleírásaival vált népszerűvé, illetve a magyarság keleti eredetének és őshazájának kutatásában elért eredményei kapcsán emlegetjük. Igaz, 1882-ben megjelent A magyarság eredete című tanulmánya „háborúskodást” robbantott ki. Ez volt az úgynevezett ugor-török háború, de ez már egy másik történet. Vámbéry Ármin 1905-ben megírta kalandos önéletrajzát is. 1913-ban halt meg, síremléke a Kerepesi temetőben található.

SzaSzi

Források: kepmas.hu, arcanum.com, lazarus.elte.hu, terebess.hu, vambery.sk

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált kép forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép,  2. kép.