Persze mindig lejön, hogy az idealizált amerikai néplélek tele van igazi férfiakkal, jó nőkkel, kicsit lázadó, de azért bőven a jó erkölcs határai közé férő attitűddel, meg a hozzá tartozó pátosszal, és így van ez a Wrecking Ball esetében is. Azért persze nem ugyanolyan, mint akár a 2009-es Working on a Dream, mert egyrészt nem ugyanazok a dalok vannak rajta, másrészt pedig Springsteen ezúttal a szokásosnál több gospelt és ír folkot helyezett a keserédes kocsmadalaiba.

Ez a különbség, kiegészítve azzal, hogy ezúttal kevesebb egyértelmű sláger jött össze. Ez persze Bruce Springsteen szintjén annyit tesz, hogy vannak dalok, amelyek nem különösebben emlékezetesek, de azért valljuk be, hogy az életműve utóbbi szakaszában eddig is komoly szerepet kapott a senkit nem zavaró, viszont jól megszokható középszer. Ezzel egyébként még amerikaibb lett az egész, hiszen arról is mindenkinek a mindig pörgős és izgalmas New York jut eszébe, hogy aztán jól meglepődjön rajta, milyen unalmas koszfészkeket is fel tud mutatni. Az egész album egyetlen meglepő pillanata a Rocky Groundhoz fűződik, amelyben a lemez több dalában, így ebben is vokálozó énekesnő, Michelle Moore rappelni kezd pár sor erejéig. Namost, semmi bajom nincs a hiphoppal, de Springsteen hangjával együtt ez olyan, mintha egy szép realista festménybe graffiti-elemeket tennének. Külön tök jó a kettő, de semmi közük nincs egymáshoz.

Ezt leszámítva Wrecking Ball nem túl izgalmas lemez, annak ellenére, hogy az előzetes hírekből itt valami dühösebb helyzetről van szó. Lehet, hogy szövegileg támadóbb, de én bőven elcseréltem volna ezt akár egy Working on a Dreamen szereplő Queen of the Supermarketre. Azért leszögezném, hogy Bruce Springsteen most is jó, és a Wrecking Ballt is érdemes elővenni párszor, de ez inkább a karakternek köszönhető, mint magának a hanganyagnak.

A kritika 2012-ben íródott.

FÁ
Forrás: langolo.hu