2435

Megosztjuk, megörökítjük vagy megéljük?

Az életbölcsesség megszerzésének módszertana – Pál Ferenc szerint

Zsúfolásig megtelt a Széchenyi István Egyetem E épületének előadóterme február tizedikén délután. Az Oktatói esték programsorozatra szerencsés módon bebocsátást nyertek mindazok, akik időben jelezték részvételi szándékukat. Az est vendége ugyanis Pál Ferenc (Feri atya) volt, aki széles körben ismert, népszerű személyiség. Mint előadása kezdetén jelezte, ezen az estén nem mint lelkipásztor, hanem mint mentálhigiénés szakember kíván szólni.

Előadásának témája az élettapasztalat és az életbölcsesség összefüggése volt. Miképpen lehetséges az, hogy egyesek rengeteg élményt követően sem képesek „tanulni” a megéltekből, mások pedig át sem lépték falujuk határát, mégis joggal tartja őket bölcsnek környezetük? A kérdés tehát: hogyan tudnánk életbölcsességre jutni? Nem kell magunknak felfedeznünk a spanyolviaszt: David Kolb 1939-ben egy nagyon jól használható, és tudományosan igazolt modellt dolgozott ki ennek mikéntjéről. A modell neve: a tapasztalati tanulás köre. Kolb szerint az élettapasztalatainkból való tanulás egy olyan folyamat, amelynek négy lépése van.

Az első a fölfedezés, az élményszerű befogadás, az érzékszerveken keresztüli megtapasztalás. Ehhez a szakaszhoz előadónk Edison példáját hozta föl. 1914-ben a feltaláló és társai szemtanúi voltak annak, hogy a tűz martalékává válik laboratóriumuk, az összes felszerelés és a félkész produktumok. Az első döbbenetet követően Edison különleges megállapítást tett: „Nagy szerencse ért minket, tegnap éjjel az összes tévedésünk odalett...”. Csak megközelítésmód kérdése, hogy miképpen látunk egy-egy tapasztalást – a csapás ellenére egy hónap múlva elkészült a fonográf prototípusa.

A 60-as években a fölfedezés, az élményszerzés korát éltük. A rock and roll feeling, a „mindent próbálj ki” hangulata terjedt el mindenfele. Ezt a 70-es években a megörökítés, a fotózás és a filmezés kultusza váltotta fel, ami bizony sokszor az élmény rovására történt. Ma pedig a megosztás korát éljük, kezünkben az okostelefonnal vagy a tablettel. Hogy beszélhetnénk itt a tapasztalat megéléséről?! Akkor lesz arra módunk, ha lelassítunk, engedjük átfolyni magunkon az élményt, hagyjuk leülepedni azt. El kell vonatkoztatnunk az elektronikus kütyük szédületes tempójától, az emberi kapcsolatok lassúságát kell követnünk.

Itt ejtett szót előadónk a tanult tehetetlenségről, az új tapasztalatok megszerzésének legnagyobb gátjáról. Ismerik talán a következő kifogásokat: „fölösleges, értelmetlen, nekem sosem sikerül”. Nos, ez a tanult tehetetlenség jelensége.

Második lépés a gondolkodás, de nem mindegy, hogy milyen gondolkodásról ejtünk szót! Rendszert látó, elemző, lényeglátó, kreatív gondolkodásra van szükség, az élményszerzés önmagában kevés. Előadónk utalt a világhírű máltai pszichológus, gondolkodáskutató De Bono professzor tudományos megállapításaira. De Bono szerint gondolkodásunk hat alaptípusba sorolható. Gondolkodhatunk matematikusként, értékfelfedezőként, elemző módon, lényeglátó módon, érzéseinkhez kapcsolódóan és kreatívan. A megélt élményeket helyesen kell értelmeznünk ahhoz, hogy javunkra váljanak. Ez nem könnyű! Gyakran esünk abba a hibába, hogy rosszul értelmezzük a történteket. A hibás gondolkodás jegyei: szűklátókörűség, rövid távú gondolkodás és az énközpontúság. Ezek a megközelítésmódok nem előre vivők, gátolják személyes fejlődésünket. A kreatív gondolkodás azonban sok esetben váratlan fordulatot hoz, és utat mutat a megoldás felé.

Előadónk egy megtörtént esetet idézett fel. Egy pszichiáter munkából hazaindulva gondolataiba mélyedt, és megfeledkezett a nagyvárosban szükséges óvatosságról – befordult egy sikátorba. Arra eszmélt fel, hogy marcona férfiak fegyvert szegeznek rá, és az értékeit követelik. Millió dolog szaladt át az agyán, s a következő kérdést szegezte nekik kissé báván: „Mennyi az idő?”. A sokat tapasztalt nehézfiúk megdöbbentek: „Ember! Felfogta, hogy éppen kiraboljuk?! Maga meg arra kíváncsi, hogy hány óra?”. A jó doktor megosztotta velük gondolatait. Szépen elmesélte, hogy arra gondolt, hogyha túléli a rablást, talán kiér a főútra, esetleg lesz, aki mentőt hív. Remélhetőleg gyorsan beérnek a kórházba, ha szerencséje lesz, akad üres műtő és szabad orvos is, aki ellátja, és egy nővér, aki még időben felhívja a feleségét, hogy ezen az estén egyedül kell színházba mennie. A történet happy enddel zárult: a rablók elengedték áldozatukat. A doktor szokatlanul, kreatív módon reagált egy nehéz helyzetben, és jól jött ki belőle. A sokk elmúltával azonban nem helyezte az emlékek polcára a történteket, hanem körülnézett a szakirodalomban. Vajon mit mondanak az ehhez hasonló helyzetekről és azok megoldásmódjairól az emberi lelkek ismerői? Nem sok mindent. Talált tehát a szakmájában egy fehér foltot, egy olyan területet, amit ő kezdett el kutatni, s vált ennek szakértőjévé. S mindezt a rablóknak köszönhette.

Az élmények átgondolását és elemzését a harmadik lépés, a döntéshozatal kell, hogy kövesse. Ennek híján elakadnak a folyamatok, elmarad a növekedés. A döntéshozatal híján nem tudnak például meggyógyulni a szenvedélybetegek. Csakis a döntéshozatalt követően tehető meg ugyanis a negyedik lépés, a cselekvés.

Itt ismertette előadónk egy kutatás eredményét. A 2008-as gazdasági válságot követően Csepeli György szociológus és kollégái vizsgálatot folytattak. Arra voltak kíváncsiak, hogy a válság mennyire rengette meg a magyar lakosságot. Döbbenetes eredményre jutottak. A megkérdezetteknek csak 15% aktív, szabad cselekvő, aki nehéz helyzetekre kreatív megoldással reagál; 20%-uk lázadó, akikben van kellő énerő a tiltakozáshoz; a többség, több, mint 60% csupán passzív elszenvedője a történéseknek. Pedig csak akkor jön létre a tapasztalati tanulás köre, ha van cselekvés, ami aztán ciklikusan ismétlődik.

Mi segíti a tapasztalati tanulás folyamatát? Például a saját erősségek megfogalmazása. Ez feltölt, erőt ad. Aztán fel kell tárni a gyenge pontokat, hogy aztán ezeket erősíteni tudjuk. Jól ismert népi bölcsesség: minden lánc olyan erős, mint a leggyengébb láncszem! A gyönge pont erősítése pedig maga után vonzza a többi javulását is.

Az előadás második felében előadónk tovább fejtegette, hogy miképpen lehet a fejlődési folyamatot megerősíteni. A pszichológiai kutatások feltárták, hogy az „én” két nagy részre bontható fel. A jelenlévő, úgynevezett „aktuális én”-ből, aki éppen megéli az adott helyzetet. Megtapasztalja, felfogja, érzékeli a vele történteket. Ennek az aktuális énnek az időtartama néhány másodperc csupán. Időnk nagyobb részét azonban az „emlékező én”-ben töltjük, aki birtokolja az adott, múltbéli élményt. A megélt pillanatok túlnyomó része el sem jut az emlékezeti szintre, de ami igen, az nagyon fontos számunkra. Az emlékező én minősége meghatározza ugyanis a tapasztalati tanulás eredményességét.

Amikor az emlékező énben vagyunk (márpedig időnk túlnyomó részét ott töltjük), dolgozunk az élményeinkkel. Annak, hogy az emlékekből jót hozzunk ki, három kulcsa van. Az első, hogyan fejezzük be a múltbéli eseményt a saját megfogalmazásunkban. A második, hogy észrevesszük-e a múltbéli fordulatokat. A harmadik, hogy észrevesszük-e életünk pozitív csúcspontjait. Ha saját élettörténetünket pozitív módon tekintjük végig, az lehetőséget ad a fejlődésre. A negatív megközelítés könnyen fásultsághoz vezet, meggátolja a továbblépést.

Nagyon fontos, hogy tudatosítsuk: nem létezik olyan élettörténet, amit nem fejezhetünk be pozitívan. Sokszor hibázunk, de a hibák kijavíthatók. Sokszor nem a bevett, megszokott módokon. Például abban az esetben, ha haragosunk már nem él. Vannak aztán olyan hibáink, amelyeket visszafelé már nem, hanem csak előre javíthatunk ki. Mit is jelent ez? Hibánkból megtanulhatunk valamit, amit a jövőben már soha nem rontunk el. Hálásak lehetünk azért, hogy valamit megtanultunk, és eztán mindig jól fogjuk csinálni. Ez a hiba nem katasztrófa, hanem egy új, jövőbe mutató lehetőség. Ne feledjük: az emlékező énben minden történetet mi fejezünk be, szabadon mondhatjuk el a véleményünket, megkeresve a pozitív csúcspontokat és a fordulatokat. Ennek a jelentősége sokkal nagyobb, mint gondolnánk.

Erre legjobb példa Tony Robbins motivációs tréner esete. Robbins gyermekként mélyszegénységben élt, sokszor éheztek. Ráadásul apja alkoholbeteg volt, nemcsak szavakkal, hanem tettleg is bántalmazta családját. Tony tízéves volt, amikor apjának elege lett mindenből, s két bőrönddel a kezében, hálaadás napján elhagyta őket. Míg együtt éltek, két „életbölcsességgel” ajándékozta meg a fiát. Az első: az életben ne is várjunk semmi jót. A második: ha volna is, nincs ingyen. A nappaliban ott ült a család maradéka, még fel sem ocsúdtak a sokkból, amikor a szomszéd becsöngetett egy tálca süteménnyel. A fiú átvette az ajándékot, épp csak megköszönte. Nézte a sütit, és eszébe jutott az, amit apja tanított. Az emlékező én és a tapasztalati én ellentmondott egymásnak. Tony nemcsak lázadt, hanem végiggondolta a történteket, és katartikus megállapításra jutott: apám tévedett. Én pedig dönthetek: úgy élem az életem, ahogy apán tanított, vagy úgy, ahogy én tapasztaltam. Szabad vagyok, hogy melyik tapasztalatra építem az életemet!

Az élmény olyan mélyen belevésődött, hogy az azt követő években hálaadás napján ő is megajándékozta a környezetében élő szegény sorsúakat. A fiú 11 évesen 4 tálca süteményt adott négy szomszédnak, aztán a következő évben nyolcnak. Azt követően szólt a barátainak, hogy segítsenek... Pár évtized elteltével pedig több kontinensen, sok országban működő karitatív szervezetet irányít. Teszi ezt amellett, hogy szakterületének legjobbjai közé küzdötte fel magát, ott a neve a legelismertebb motivációs trénerek listáján. Mindennek az eredője az, hogy akkor, ott az a 10 éves srác felismerte azt a szabadságát, hogy dönthet, melyik tapasztalatára építi az életét

Pál Ferenc előadását ezzel a gondolattal zárta: „Ez a felismerés önmagában olyan nagy jelentőségű, hogy csak ennek továbbadásáért érdemes volt eljönnöm.”.

Berente Erika

Szeretném felhívni figyelmüket, hogy Pál Ferenc könyvei megtalálhatók a megyei könyvtár gyűjteményében – kölcsönözhetők, előjegyezhetők, olvashatók!


2015.02.13