1983-at írunk, Frank (Fuchs Benjámin) egy punkzenekar énekes frontembere, akit rendszerkritikus dalszövegei miatt annyira nem szívlelnek az elvtársak. A srác egyébként az underground világ egyik ünnepelt figurája, bár idővel kiderül, hogy a színpadon kívül nem túl aktív, értelmiségi körökben pedig kifejezetten feszélyezve érzi magát. Egy nap úgy dönt, hogy barátnője segítségével bevonul a pszichiátria nyílt osztályára, ahol kvázi szabadon jár-kel. Apja magas tisztséget tölt be a diktatúrában, de nem igazán tartják a kapcsolatot, nincsenek jó véleménnyel egymásról, és ennek megfelelően nem is kivételeznek a fiával. Frank Nyugatra készül, és úgy tűnik, a pszichiátrián mintha csak kibekkelni akarná a hátralévő időt, amíg sikerül elintézni a papírmunkát. Ehhez képest újra és újra megtalálják egymást az elvtársakkal, és nem kérdés, ki az erősebb. Mikor nem hajol meg a „kérés” előtt, mely szerint finomítson a dalszövegein, a rendszer egyszerűen bedarálja, és a fiatalok szócsövéből zombit csinál.

A helyszínek lepukkantak, minden ködös, félhomályos, a harcjárművek, járőröző helikopterek és repülőgépek zaja állandó, az emberek nyilvánosan csak sugdolózva beszélgetnek, és állandóan hátrafelé néznek, nem követi-e őket valaki. Az egész vásznat a paranoia uralja, és olyan, mintha mindez csak Frank lázálmaiban történne meg, mert túl zavaros, túl szétesett ahhoz, hogy a valóság legyen. A rendszerkritikus hangok pszichiátriai úton történő elhallgattatására valóban volt példa, nem is kevés, a paranoid skizofréniát ugyanis bárkire rá lehetett húzni, már csak azért is, mert a keleti blokkban ennek valamennyi szükséges feltételét megteremtették a társadalom minden szintjén. Miközben Frank úton-útfélen azt hangoztatja, ne fogjátok be a szátokat, mintha önként menne a darálóba, ugyanakkor az ilyen mértékű küldetéstudathoz sem a karakter, sem az őt alakító színész nem rendelkezik elegendő karizmával. Mintha az egész csak egy jó buli lenne, így a kommunizmus az ő szemén keresztül láttatva meglehetősen parodisztikus.

Egy 1983-ban játszódó film esetében nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy a hetvenes években születtem. Oké, voltam kisdobos és úttörő is, énekeltem az Internacionálét, de gyerekkorom nem rettegéssel telt, és annyira nem jött senkiért éjszaka a lefüggönyözött nagy fekete autó, hogy 1984-ben a jugoszláv tengerparton nyaraltam, amit Bulgária, Olaszország és Görögország követett. Modern Talkingot, Depeche Mode-ot és Pet Shop Boys-ot hallgattunk, volt walkmanem, a videón Bruce Lee és Schwarzenegger filmeket néztünk (természetesen a mára ikonikussá vált béna hangalámondással), Matchbox-szal játszottunk, és apámék vállalati üdülőjében az osztrák adót néztük. Nagyapámmal bejártuk az egész országot, és néhány helytől eltekintve mindenhol lehetett fényképezni és szabadon mozogni (mint ahogy ma is).

Amit a filmben látunk, az sokkal inkább az ötvenes-hatvanas évek, talán egy kicsit a hetvenes, de még inkább a környező országok történelme. Lényeg a lényeg, egyszerűen nem jut más, nem jut jobb az eszembe, mint hogy az Eltörölni Frankot azért játszódik 1983-ban, mert így egészen közel érezteti magát az orwelli világhoz. Különben miért is tolná el valaki néhány évtizeddel a történelmet, hogy az a közelmúltnak hasson? Emlékszem arra is, hogy 1990-ben a franciáknak úgy kellett elmagyaráznom, hogy hol és hogyan élek, mert a vasfüggöny innenső oldaláról csak nagyon homályos elképzeléseik voltak, mint ahogy vannak ma is, elég csak megnézni egy hollywoodi vagy nyugat-európai filmet, ami tele van fals sztereotípiákkal. És igen, arrafelé a mai napig imádják azokat a filmeket, melyek arról szólnak, mennyire szar volt nekünk itt Kádár alatt, miközben az igazság valahol félúton van. Az pedig, hogy egyes orvosok és a tudományos élet jeles képviselői a politika szolgálatába állnak, egyáltalán nem meglepő, megteszik ezt ma is, akárcsak a művészek, sportolók stb.

Az Eltörölni Frankot részletmegoldásait tekintve egész szórakoztató, azonban hiányzik az igazi cselekmény, a következetesség és az igazi főhős, aki – fontos – érzelmeket és gondolatokat közvetít. Amit látunk, annak a Szemelvények a kommunizmusból címet adnám, mert az egész olyan, mintha a különböző történetekből, visszaemlékezésekből egy ember sorsán keresztül akarna egy egész korszakot bemutatni, de ehhez nem rendelkezne egy átfogó koncepcióval.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu