Mondják, hogy a sors kiszámíthatatlan. Hogy mindig akkor csap le, amikor az ember nem várná. Ez eddig rendben is van, de az már nem igaz, hogy onnantól, mikor beüt a mennykő, nekünk semmi beleszólásunk nincs a történtek alakulásába! Hiszen rajtunk áll, az adódott helyzetben hogyan reagálunk. Csakhogy van egy másik tényező, amely bilincsbe fon bennünket, ez pedig az, hogy mikor a sors (vagy hívja mindenki annak, aminek akarja) ráteszi kezét az életünkre, nehezebben cselekszünk racionálisan, attitűdjeinknek, neveltetésünknek megfelelően, mint egyébkor. Ugyanis a nem várt szituáció olyan vészjelzést indukál bennünk, amely életre szólítja máskor kordában tartható ösztöneinket, könnyebben tör felszínre az agresszió, a düh, a bosszú vagy a vágy. Csapdába kerülünk, hiszen pont akkor lenne szükségünk a legnagyobb megfontoltságra, mikor évezredes, nyers érzelmeink nem hagyják ezt. Erre épül az Ütközéspont (Changing Lanes), megspékelve jócskán hétköznapjaink sztereotípiáival.

A 2002-es film két, egymással teljesen szemben álló életre fókuszál. Az egyik fent van, a másik jócskán lent. Eltérő ambíciók, eltérő kilátások, eltérő holnapok. Egy több perspektívából megalapozott és egy ingatag cölöpökön billegő élet. Mégis ugyanúgy cselekszenek egy vis major-szituáció után. Egy pont a társadalomkritikának…

Gavin Banek (Ben Affleck) menő ügyvéd, míg Doyle Gipson (Samuel L. Jackson) gyerekeiért küzdő tucathivatalnok. Nem említhetők egy napon sem a társadalmi ranglétrák tekintetében. Azonban nemcsak státuszukban és bőrszínükben különböznek, hanem habitusukban is, s ez az, ami igazi drámát (amolyan lájtos thrillert) teremt. Az autós koccanás csak beindítja a dolgokat, onnantól a két személyiség harca viszi előre a történetet. Igazából nem is az a fontos, mit követnek el a másik ellen, hanem az, hogyan követik el. Ezek az egyéni vonásbeli különbségek pedig Affleck és Jackson kitűnő játékának köszönhetők.

Igaz, kívülállóként veszünk részt a történetben (bár a film nem teljesen ezt akarja), mégis lándzsát kell törnünk valamelyik (fő)szereplő mellett. S ez egyértelműen a kilátástalan helyzetben lévő Gipson. Kevés információból a részvét alapján döntünk, ami – ugyebár – egyáltalán nem nevezhető objektívnek. De itt nem ez a fontos! A történet mozgatórugója ugyanis az érzelmek széles (főképp negatív) skálája. Itt minden tett mögött az emóciók uralma áll, a gondolkodás az idő sürgetésének köszönhetően száműzve van. Gonosz és kegyetlen világ „gyárilag” hibás emberekkel. Még egy pont a társadalomkritikának…

Az Ütközéspont egészében véve jó filmnek indul. Kitűnő az alapszituáció, a két főszereplő jelenlegi élete is fel van vezetve a film műfajának lehetőségeihez mérten, valamint Affleck és Jackson egyre élesedő és komolyodó harca is nagyszerűen fokozza a feszültséget. Azonban bármilyen jó is az egyre gátlástalanabb eszközökben manifesztálódó érzelmek harca, a film célja nem teljesen hiteles. Van az a mondás, hogy „sokat akar a szarka…”. Nos, az Ütközéspont sem bírja el mindazt, amiről szólni akar. Nem elégszik meg egy kiragadott szituáció adta önvizsgálatra szólító felhívással, hanem többet akar. Egy „bejáratott” élet egyetlen nap alatt történő pálfordulatát, és egy bizonyára hosszú-hosszú történések során félresiklott másik élet teljes sínre tételét. Ez pedig sok, nagyon sok. Olyannyira, hogy saját hitelét nyirbálja ezáltal, egy újabb közhelyes hollywoodi végbe hajszolva a többnek indult cselekményt. Az utolsó képkockákról egyenesen csepeg a giccs és a valótlanság, keserű dühbe hajszolva ezzel az értő filmbarátokat.

Na jó, beszélek inkább csak a magam nevében, de esküszöm, még egy ilyen befejezés, és sikítok. Pedig nem szokásom. Így a másfél óra elteltével sajnos csak azt állapíthatom meg, hogy a társadalomkritika nyert, viszont én, a néző veszítettem. Máskor talán nagyobb szerencsém lesz.

Szilvási Krisztián