Kegyesnek gondolt füllentését az igaz és önzetlen szerelem motiválta, s az önvád, amiért nem tud megfelelő körülményeket biztosítani jobb élethez szokott asszonyának. Igaz, ami igaz, valóban nehéz időszak állt mögöttük. Bár két éve tartó házasságuk alatt rajongva szerették egymást, napjaik ínségben, szűkölködésben teltek, az író ugyanis ekkoriban még nem volt népszerű. Hiába járta sorra a szerkesztőségeket, cikkeit rendre visszautasították. Szegénységüket pedig a sors talán a legkíméletlenebb sorscsapással, kisfiuk halálával tetézte. Ilona egyre romló fizikai állapota láttán végül az aggódó férj nem talált jobb kiutat, hazaküldte feleségét gyógyulni a szülei birtokára, majd hosszas önmarcangolás után elhatározta: visszaadja szabadságát is. Hát tollat ragadott, s első írásában még őszinte indokait tárta Ilona elé. „Nekem mennem kell a megkezdett úton, mely vagy felvezet a magasba vagy le a mélységbe. Magát azonban jó szívvel nem ránthatom magammal, ha ez az út lefelé vezet. Soká küzdöttem lelkemben, meg lehet róla győződve, hogy nagy fájdalommal mondok le magáról, de, becsületes ember vagyok, hát ennek meg kell lenni. Ki kell mondani a nagy szót: váljunk el. A szülei, tudom, örülni fognak, kérje meg édesapját, hogy adja be ellenem a válópert, bármi okot mondanak, én mindenbe beleegyezem, egy szóval sem fogok ellenkezni.”

Egy kézirat Mikszáth Kálmántól (Budapesti Történeti Múzeum CC BY-NC-ND)

Csakhogy el lehet riasztani egy nőt bárminemű viszontagsággal, ha igazán szerelmes? Főként egy olyan nőt, aki gazdag szülei tiltása ellenére is igent mondott egykor a lánykérésre? Ugyan. Ennek megfelelőn érkezett a válasz: „Lehetetlen az, hogy azért, mert szegények vagyunk, el kelljen szakadnunk egymástól. Nem így fogadtuk azt az oltár előtt. Én eddig is szívesen tűrtem a nélkülözést, amely tulajdonképpen nem is volt nélkülözés, mert bírtam rám nézve a világon a legnagyobb kincset: szeretetét. Szívesen tűrök még többet is, csak az oldala mellett lehessek…” Mikszáth Kálmán ezek után kénytelen volt cselhez folyamodni, így előállt nem létező szeretője történetével, amelynek köszönhetően Ilona meghátrált. Válásukkal akár szomorú véget is érhetne a történet, de szerencsére nem így lett, bár Mikszáthra jó ideig gyötrelmes napok vártak. Miután pesti ingóságait elárverezték, egy hideg, sötét szobában húzta meg magát, és alkotott, hogy legalább a betevő falatra elég bevételt szerezzen. Végül a fővárosból való távozása váratlan fordulattal járt: a Szegedi Naplónál megjelenő írásai mind jobb visszhangot kaptak. Majd a Tót atyafiak című novelláskötetének köszönhetően egyszerre az élet napfényes oldalán találta magát. A siker pénzt és biztos megélhetést hozott, ő azonban ahelyett, hogy hirtelen jött gazdagságában új izgalmakat, új szerelmeket hajszolt volna, inkább Ilonkáját próbálta visszaszerezni.

Glatz Oszkár grafikáján, 1906-ban (Déri Múzeum CC BY)

Tollat ragadott, és levelében másodszor is megkérte volt felesége kezét. „Ön megosztotta rossz sorsomat, a legrosszabbat magam szenvedtem át, a jobb sorsomat szívesen megosztanám magával… Ha pedig már elkéstem volna, ha ön már férjhez ment azóta, csak örülök rajta, ha boldog, ha pedig bármely okból nem teszi le többé sorsát annak a kezébe, aki már egyszer olyan rosszul bánt azzal, önhibáján kívül, én ez ellen sem zúgolódom” – írta. Ilona ugyan egy ideig váratta, de végül 1882-ben sor került az újabb esküvőre. Ezután már zavartalannak mondható harmóniában éltek, amelyhez valószínűleg a feleség házassághoz való konzervatív hozzáállása is jelentősen hozzájárult. A nő ugyanis saját és háznépe életét csendes alkalmazkodással rendelte alá a férj kényelmének. „Különcségeit, bölcs gondolkozását, sokszor gyermeteg kedélyét, fel-fellobbanó hevességét, nagy szívét a családja egészen megérti és lehetőleg hozzá alkalmazkodik. Reggel, ha felkel, ámbátor ő a legnagyobb csevegők egyike, nem szeret beszélgetni, szó nélkül jön be az ebédlő-szobába, leül az asztalhoz és ha megitta kávéját, megfordítja a széket és kinéz a hosszú József-utcára (…) Őt ilyenkor senki sem háborgatja, a nővérem – a felesége – miután minden szoba ide nyílik és minden dolog ezen keresztül intéztetik, mint az árnyék ki- és besuhan a szobába, a fiai kijönnek a szobájukból, lassan az apjuk fölé hajolnak vagy megsimogatják a fejét, vagy homlokán csókolják és szó nélkül mennek a dolguk után” – olvashatjuk a sógornő, Mauks Kornélia visszaemlékezését, amellyel tökéletesen egybecseng Révai Mór beszámolója. „Mauks Ilona azonban olyan tökéletes és lágy negatívuma volt a költő sokszálkájú egyéniségének, hogy együttvéve szerves egészet alkottak. (…) Művelt, olvasott nő volt, de ambíciói sohasem lépték túl a háza küszöbét. Tudott akarni, de nem kívánt külön egyéni életet élni; beérte azzal, hogy Mikszáth Kálmán felesége. Az élet élvezeteit a gyermekszobában kereste.”

Emléktábla a szklabonyai szülőházon (Déri Múzeum CC BY-NC-ND)

A nagyszerű páros együttműködése egészen az író 1910. május 28-án bekövetkező haláláig tartott. Az „utolsó boldog író” – ahogy Kosztolányi nevezte – mind magánéletében, mind művészetében tartalmas évek után köszönt el a földi léttől, özvegye pedig haláláig ápolta az emlékét.

Címlapkép: A jó urak a Mikszáth szobában (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum CC BY-NC-ND)

Kecskés Nikoletta
Forrás: forumhungaricum.hu