1184

Született gengszterek – Stand Up Guys

1 perces filmkritika

„- Bocsáss meg, atyám, mert vétkeztem. - Mikor gyóntál utoljára? - 60 éve, körülbelül. - Rendben, most valld be minden bűnödet, ami eltérített Krisztustól. - Ó, nem. Az örökké tartana.” Az öregkorral mindig elérkezik egyfajta lassulás, amely hathat kívül, hathat belül, de többnyire sajnos itt is, ott is hatványozottan érvényesül. 28 év sitt után azonban jólesik a szabad, akadálytalan levegő. S kor ide, kor oda, meglepően sok minden belefér nem egészen 24 órába. „Térden lőttem egy srácot, és egy másikat vállon. Loptam egy csomó gyógyszert és egy csodálatos kocsit. Arcon ütöttem egy koreai eladót. Elvettem a ruháit, és meg…tam egy orosz csajt négyszer.”

A Született gengszterek (beszédes eredeti: Stand Up Guys) roppant stílusos, de inkább atmoszférikus film. Amolyan lassú víz ténylegesen arcot mos. Bár inkább lelket gyógyít és tisztít. Majd három étvized után jön újra össze a mára időskorba borult (és egyúttal majdnem merevedett) rosszfiú-trió, hogy még egyszer utoljára… Fenéket! Nem ez itt a lényeg. Hanem, hogy képes-e valaki feláldozni a legjobb barátját a saját- és a sors(a) oltárán? Hiszen tudvalévő, a sorsot más írja, mi csak elszenvedjük. „De tettem jó dolgokat is, atyám. Eltemettem egy barátomat. Segítettem egy fiatal nőnek, hogy visszakapja az életét. És... enyhítettem a legjobb barátom szenvedésén.” Nem úgy van az, mint volt rég, de Fisher Stevens filmjében a vita nélkül vénnek való vidék nemhogy delelőre hág, hanem napfelkeltébe torkollik. Amolyan mindent megtisztítóba, árnyékot és sötétséget elzavaróba.

A lassított és sterilen tartott történetmesélés (szinte nincsenek kulisszák sem) egyáltalán nem ürességről beszél, hanem éppen kompenzációs tónusként támaszt sarkokat és éleket, végső soron dimenziókat. „- Szóval... mondjak egy Ave Maria-t, és kész? - Azt hiszem, egy Ave Maria nem segít.” A két öreg, Al Pacino és Christopher Walken mélységet vág a moziba. Professzionális szerepazonosulásuk igazol minden egyes vércseppet az öltönyön, porrá zúzott vérnyomáscsökkentő tablettát az orr nyálkahártyáján, tétován mozduló csípővel elsütött ökölcsapást az orrnyergen. Az ellentétekből így lesznek kerekké egészítők; régimódi lassú táncot gáláns visszafogottsággal belülről (el)emésztők; végjáték tűzharcát kortalanná szelídítő reménykeltők. Mert a lényeg nem élet és halálban, hanem a szeretetben keresendő. Amit – napfelkeltébe zárván – magunk után hagyunk. S ez legalább biztos. „Azt mondják, kétszer halunk meg. Az első alkalommal, amikor a lélek elhagyja a testet, és még egyszer... amikor az utolsó személy elfelejti a nevünket.”

2012, amerikai, 95 perc
rendező: Fisher Stevens
forgatókönyvíró: Noah Haidle
szereplők: Al Pacino, Christopher Walken, Alan Arkin, Julianne Margulies,
Addison Timlin, Katheryn Winnick, Lucy Punch, Mark Margolis

Szilvási Krisztián

2015.02.13