Hatévesen, 1927-ben New Yorkba költözött édesanyjával és nevelőapjával, majd 12 évesen egy évre nagyanyjához küldték, amit elűzetésként élt meg, és élete legszomorúbb éveként emlékszik rá. Kapcsolata szüleivel nem volt felhőtlen – amihez bizonyára anyja bizarr vallomása is hozzájárult: egyszer bevallotta lányának, hogy amikor állapotos volt vele, terpentint ivott, hogy elveszítse a magzatot –, ez egész életén végigkísérte.

Magánélete sem volt kevésbé felhőtlen, ismerősei közül többen is mogorva, kellemetlen személyiségnek, sőt embergyűlölőnek tartották, életrajza szerint alkoholista volt, és egyetlen kapcsolata sem tartott néhány évnél hosszabb ideig. Sokkal jobban érezte magát az állatok, mint az emberek társaságában, egy alkalommal azt nyilatkozta: „A képzeletem sokkal jobban működik, hogyha nem kell emberekkel beszélnem.” Nőkkel és férfiakkal egyaránt voltak kapcsolatai, férjhez sohasem ment, gyerekei sem születtek. Életét többnyire egyedül, a világtól elvonultan élte le, napi több órát töltve az írással. Nagyon ritkán adott interjút, egyikben azt nyilatkozta, hogy egyetért Salingerrel, miszerint az interjú olyan, mint egy autóbaleset, amelyből a felépülés hetekig tart az ember számára.

A Julia Richmond Középiskolában tanult, majd 1942-ben bölcsészdiplomát szerzett a Barnard College-ben (Columbia Egyetem), ahol angol, latin és görög nyelvet tanult. Habár a képzőművészetekben is tehetséggel rendelkezett – sikeres szobrász volt –, életét az írásnak szentelte. Már tizenéves korában történeteket írt, sőt képregény-háttérsztorikat is, első regénye pedig 1950-ben jelent meg.

Sokat utazott Európában, több országot is bejárt, majd 1963-ban végleg az öreg kontinensre költözött, előbb Kelet-Angliában, majd Franciországban élt, végül pedig Svájcban telepedett le. Habár megrögzötten hitt az amerikai demokratikus eszmékben és az amerikai történelem küldetésében, a XX. századi amerikai kultúrát és külpolitikát kritikus szemmel nézte, 1987-ben megjelent antológiájában, a Tales of Natural and Unnatural Catastrophes címűben (Természeti és természetellenes katasztrófák) egészen kemény Amerika-ellenes hangot ütött meg. 1995. február 4-én hunyt el a svájci Locarnóban, leukémiában.

Patricia Highsmith huszonkét regényt és nyolc novellagyűjteményt hagyott maga után: elsősorban bűnügyi regényeket, de találunk közöttük gyerekkönyvet és irodalmi témájú szakkönyveket is. Több irodalmi díjban részesült, kétszer is elnyerte az Egyesült Államokban az Edgar Allan Poe-ról elnevezett Edgar-díjat (1951-ben az Két idegen a vonaton és 1956-ban A tehetséges Mr. Ripley című regényéért), de a bűnügyi regényeknek odaítélt legrangosabb francia kitüntetést, a Bűnügyi Regények Nagydíját (Grand Prix de Littérature Policière, 1957), valamint a Nagy-Britanniai Krimiírók Szövetsége által alapított Dagger-díjat is megkapta (ez utóbbit 1964-ben, Kétarcú január című könyvéért), a legjobb külföldi regény kategóriában.

A nagy sikert számára első könyve, az 1950-ben megjelent Két idegen a vonaton (Strangers on a Train) hozta meg számára. Ehhez azonban az is kellett, hogy Hollywood felfigyeljen a könyvére: nem kisebb személyiség, mint Alfred Hitchcock rendezte a filmet (Idegenek a vonaton magyar címmel), a forgatókönyvet pedig az akkor már népszerű krimiszerző, Raymond Chandler írta. A történet szerint két fiatal találkozik egy vonaton: egyikük, Guy Haines építész, a másik, Bruno Anthony egy pszichopata. Beszédbe elegyedve derül ki, hogy Guy éppen válni készül feleségétől, mert szeretné elvenni szerelmét. Bruno elképesztő javaslattal áll elő: végez Guy feleségével, hogyha az cserében elteszi láb alól az ő apját. Tökéletes gyilkosság: mivel nem ismerik egymást, csak a vonaton találkoztak, senki sem fog gyanakodni rájuk. Guy nem veszi komolyan az egészet, de amikor újból felbukkan életében Bruno és közli, hogy elvégezte a rá eső feladatot, kérve, hogy ő is végezze el a sajátját, minden felborul.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Könyveinek legnépszerűbb és egyben legellentmondásosabb alakja Tom Ripley, akivel elsőként az 1955-ben megjelent A tehetséges Mr. Ripley (The Talented Mr. Ripley) című regényében találkozhatunk. Ripley egy pitiáner, erkölcstelen amerikai szélhámos, akit egy gazdag férfi azzal bíz meg, hogy kutassa fel Európában élő fiát, és hossza vissza Amerikába. Ripley azonban eléggé „felemásan” hajtja végre a feladatot: megtalálja ugyan a fiút, megismerkedik vele, de egy idő után megöli, és felvéve identitását, az ő életét kezdi élni. Ripley-vel 1970-ben találkozhatnak ismét az olvasók a Ripley a mélyben (Ripley Underground) című regényben, majd az 1974-ben megjelent Ripley és a maffiózókban (Ripley’s Game). A Ripley-sorozat még két kötettel bővült az évek során, előbb a The Boy Who Followed Ripley (1980) és a Ripley Under Water (1991) című regényekkel. Ez utóbbi érdekessége, hogy ezúttal Ripley nem gyilkol meg senkit, hanem ő válik célponttá, egy szadista őrült üldözi, aki túlságosan is jól ismeri a múltját.

Több művében is megjelenik a homoszexualitás mint burkolt motívum – maga Tom Ripley kapcsán is felmerül a kérdés –, két regényében pedig ezt nyíltan ábrázolja, szereplői homoszexuálisok: az 1952-ben írt A só ára (The Price of Salt) címűben, amelyet Claire Morgan álnéven jelentetett meg, és később Carol címen is kiadták, valamint utolsó regényében, A kis g: Egy nyári idillben (Small g: A Summer Idyll), amelyet posztumusz publikáltak.

Regényei közül többet is megfilmesítettek. A már említett Hitchcock-adaptáción kívül (Idegenek a vonaton) A tehetséges Mr. Ripley (Plain Soleil és a The Talented Mr. Ripley) és a Ripley és a maffiózók (Der amerikanische Freund és Ripley’s Game) alapján készült filmek aratták a legnagyobb sikert, de film készült többek között A balek (Le meurtrier), az Émelyítő kór (Dites-lui que je l’aime), az Üvegcella (Die gläserne Zelle), a Mélyvíz (Eaux profondes), az Edit naplója (Ediths tagebuch), a Huhog a bagoly (Le cri du hibou), a Ripley a mélyben (Ripley Under Ground) című regényeiből is. Az írónőnek nem volt túl jó véleménye a könyveiből született filmalkotásokról – a következő szavakkal illette őket: „Gyalázat… Ocsmányság… Szégyen…”.

Patricia Highsmith bűnügyi regényei nem klasszikus krimik, legalábbis nem az Agatha Christie-től, Arthur Conan Doyle-tól és más nagy krimiszerzőktől megszokott értelemben, ahol adott egy (vagy több) gyilkosság és egy nyomozó, aki aprólékos munkával és agytornával a regény végére feltárja az olvasó számára a megoldást. Highsmith a bűnügyeket a bűnös lélektanán keresztül közelíti meg, az elkövetőkben zajló lelki folyamatok fontos részei a történeteknek, sőt gerincét képezik azoknak, sok esetben pszichológiai és filozófiai mélységet kölcsönözve regényeinek. A helyszínek is kevésbé idilliek, az áldozatok nem véres jelenetekben hullanak egyik a másik után, a szereplők sem feltétlenül a felső közép- vagy felsőosztály képviselői, sokkal inkább lecsúszott, problémákkal küzdő, hétköznapi emberek. Csak a bűn és annak anatómiája van, és a hétköznapi szereplő, aki egyszer csak valami olyant követ el, ami a legkevésbé sem jellemző egy hétköznapi emberre. És még valami: Highsmith bűnügyi regényei nem a jó és a rossz, a bűnös és ártatlan harca, ahol a végén a jó győzedelmeskedik, hiszen a két fogalompár sokszor elválaszthatatlanul összemosódik a műveiben. Szereplőiről sokszor szinte el sem lehet dönteni, hogy hidegvérű gyilkosok vagy maguk is végig áldozatok. Ami viszont közös a regényeiben, hogy szinte lehetetlen letenni őket, hihetetlen izgalommal képesek magukkal ragadni az olvasót.

Jóllehet Magyarországon is népszerű volt, az írónő életművének méltó feldolgozására mindmáig nem került sor. Magyar fordításban többnyire a ponyvaregények kategóriájában adta ki műveinek egy részét több kiadó is, sokat közülük pedig mindmáig nem fordítottak le – ezek közé tartozik a Ripley-sorozat több része is. Magyar fordításban olvasható tőle többek között: Két idegen a vonaton, Huhog a bagoly, Kétarcú január, Ripley és a maffiózók, Remegő szívvel, Vágyak pórázán, Mélyvíz, Ripley a mélyben, Carol, valamint Tizenegy című novelláskötete. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy talán ideje volna rendszerezettebb, igényesebb kiadásokban is a magyar olvasóközönség elé tárni Patricia Highsmith életművét.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com