Az 1990-es évektől szólóénekesnőként folytatta karrierjét, amikor találkozott új menedzserével és barátjával, Frank Petersonnal. Együttműködésük első állomása a Dive című album volt 1993-ban, amely a víz témáját dolgozta fel, majd ezt követte a Fly című nagylemez 1995-ben. Egy évre rá hangzott el egy boksz búcsúmeccsen a Time To Say Goodbye című duettje Andrea Bocellivel, hogy aztán Sarah szólókarrierje újabb és újabb albumokkal íveljen töretlenül felfelé: Timeless (1997), Eden (1998), La Luna (2000). A 2001-es Classics már egy válogatás korong volt klasszikus dalokból, illetve új felvételekből. Harem (2003) című CD-jén a Közel-Kelet zenéjét egyedülálló módon a pop, az opera és a dance műfajjal vegyítette.

2004-ben világkörüli turnéra indult, melynek során a Papp László Budapest Sportarénába is eljutott. 2006 őszén megjelent a Diva: The Video Collection DVD, egy válogatás az énekesnő videoklipjeiből a 80-as évektől egészen 2003-ig, valamint a Diva: The Singles Collection válogatás CD. 2007 őszén kezdődött a Repo! – A genetikus opera című, sci-fi-horror-musical műfajú film forgatása Darren Lynn Bousman (Fűrész-franchise) rendezésében, amely az énekesnő első filmes szerepe volt (2010-ben aztán játszott a First Night című moziban is).
 
2008 elején és őszén, 5 éves szünet után rukkolt elő Sarah a már említett két szólóalbummal: a gótikus rock hangvételű Symphony-ra klasszikus, popos és operás számok is kerültek, az A Winter Symphony pedig karácsonyi lemeznek készült. Ez év végén egy több mint 30 állomásos turnéra indult az Egyesült Államokban és Mexikóban, amely 2009 tavaszán Ázsiában folytatódott. A Dreamchaserre, Sarah Brightman tizenegyedik stúdiólemezére ismét sokat kellett várni a rajongóknak. 2012-ben végül aztán csak elkezdtek szivárogni a hírek az új korongról, szeptember végén pedig már látható volt az Angel című albumnyitó dal klipje is. Aztán következett egy szenzációs bejelentés, miszerint Sarah – gyerekkori álmának beteljesüléseként – az űrbe kirándul, ő lesz az első, aki énekel az űrből, és egy kis időt is eltölt majd a nemzetközi űrállomás fedélzetén. Ennek időpontját később különböző okok miatt eltolta, és a páratlan vállalkozásra végül nem került sor.

Az angol díva tehát még 52 évesen sem pihent, hangszálait folyamatosan a zeneipar változó lüktetésű ütőerén tartotta, s ennek lett remek bizonyítéka a fantasztikus keresztezésű, pop-opera műfajú Dreamchaser. Az album Japánban már 2013. január 16-án megjelent, míg az amerikai (és európai) bemutatkozásra egészen áprilisig kellett várni. A japán verzión amúgy szerepel (illetve csak ezen szerepel) a Kaze No Torimichi című dal, amelyet Sarah teljes egészében japánul is énekel. A 10 dalt tartalmazó album az énekesnő első együttműködése Mike Hedges producerrel, amelyet egyesek a zenei sznobizmus és a divatos popműfaj tökéletes kombinációjaként jellemeztek. Mert ahelyett, hogy Sarah – a legtöbb klasszikus énekeshez hasonlóan – egy újabb „biztonságos Anyák napi operaslágereket” tartalmazó albummal rukkolt volna elő, inkább a rá jellemező, szokásos kockáztatással nyúlt a műfajvegyítéshez.

A Dreamchaser elkészítését tulajdonképpen a tervezett űrutazása ihlette, „azokat az ötleteket és elképzeléseket közvetíti, amelyeket egy embert érhetnek az űrben”. A dalok többsége feldolgozás, a B 612 az egyetlen teljesen eredeti szerzemény, amely Antoine de Saint-Exupéry A kis hercegére utal. Összességében Sarah Brightman addigi legerősebb alkotásának tartották a kritikusok (utána ez idáig már csak a 2018-as Hymn szerepel a neve mellett önálló albumként). „Szinte szürreális, gyakran szívszorító lemez, amely felkavaróan epikus”, egy szerencsére még messze lezáratlan életmű újabb mérföldköve.

Szilvási Krisztián