Emily Cooper (Lily Collins) egy chicagói marketinges, akit hirtelen áthelyez az irodája a francia fővárosba, annak ellenére, hogy nem tudja a nyelvet, és túl nagy szakmai tapasztalata sincsen, csak szeret instagramozgatni. Az első évad vegyes kritikákat kapott, viszont rengetegen nézték meg, sőt Golden Globe-ra is jelölték.

Nyomokban spoilert tartalmaz

A második évad ott veszi fel a fonalat, ahol az első abbahagyta, azzal a különbséggel, hogy Emily teljesen elszabadul, és már nem lehet azzal mentegetni, hogy egy amerikai szemléletű fiatal, aki az eltérő kultúrák miatt nem találja a helyét, ezért kalamajkákba kerül. Most már egy igazi idegesítő p*csa, aki jobb esetben hülye, rosszabb esetben pszichopata. Jobban ismeri a várost, franciául még mindig nem tud, pedig órákat is vesz, és míg az első évadban lehetett kritizálni, mennyire életszerűtlen az is, ahogyan a munkáját végzi, és hogy az íróknak mennyire nincs fogalma arról, hogyan is működik a közösségi média világa, a második évadra ezt a problémát elütötték azzal, hogy vannak ugyan munkahelyi problémák kollaborációkból, összeveszésekből, rangon aluli póréhagymás ügyfelekből, fotós megbízásokból, de ezek egyszer csak elfelejtődnek, és soha többé nem kerülnek szóba, így fogalmunk sincs, hogy akkor Emily vagy a Savoir marketingügynökség tulajdonképpen jól végzi a munkáját vagy nem, pedig a sorozat vége felé ez a kérdés kifejezetten fontos szerephez jut.

Ha nem vesszük komolyan

Ha abban maradunk, hogy az Emily Párizsban egy könnyed kis sorozat, akkor a második évad tulajdonképpen nagyjából hozza ugyanazt, mint az első. Persze az egész nem a poénok miatt válik viccessé, még csak nem is amiatt, hogy minden szereplőn 5 percenként új ruhaköltemény van, hanem mert az egész olyan, mintha valami elfuserált Párizs-imidzsfilm lenne olyan amerikaiaknak, akik utaznának már, de a világhelyzetre való tekintettel nem tudnak, és mégsem akarnak travel vloggereket nézegetni a Youtube-on, pedig lehet, hogy jobban járnának.

De vannak benne olyan szürreális túlzások, mint a Saint-Tropez-ba tartó vonat, ami olyan, mintha az Orient expressz lenne, és már a francia politikában is röhögőgörcsöt okozott. Joel Giraud, Franciaország vidékért felelős államtitkára ki is akadt azon, mekkora klisé az egész, és hogy a francia vonatok messze nem ilyenek. A tiszta párizsi utcák, a benyomás, hogy Párizs magas sarkú cipőben tipegve is kényelmesen bejárható, és minden sarkon van egy történelmi nevezetesség, de legalábbis egy idilli kis tér, idilli kis kávézókkal, idilli kis szökőkúttal és fényfüzérekkel mind-mind olyan, mintha valami túlromantizált turistacsapdába keveredett volna az ember. Az egész város egy idilli háttér, esténként mindenhonnan látszik az Eiffel-torony, menza helyett pedig a Louvre mellett ebédelnek a franciák, akiknek a romantika netovábbja, ha hajókázhatnak egyet a Szajnán.

Ennél is sokkal nagyobb baj, hogy az egész mérhetetlenül kiszámítható. A néző mindig meg tudja mondani, hogy miből lesz baj, az egyetlen meglepő dolog, hogy a problémák milyen könnyedén megoldódnak, vagy egyszerűen elfelejtődnek, és végig az a csavar, hogy nincs benne semmilyen csavar, még az évad vége is teljesen kiszámítható.

Néhány szálnak viszont szimplán csak nincs értelme. Mi lesz a legjobb barátnő, Camille anyjának mestertervével, amit az után sző, hogy megtudja, mit tett Emily? Miért utazik Emily főnöke, Madeline (Kate Walsh) Párizsba, mikor onnan indult az egész, hogy nem tud Párizsba utazni, hiszen gyereket vár? Nem feltétlenül arról van szó, hogy ne lenne szórakoztató a második évad, csak már annyira el lett nagyzolva az egész, annyira felszínes és annyira gyenge a sztori, hogy már az se dobja fel, hogy szép helyen játszódik. Ugyanakkor a nézők többsége valószínűleg még mindig ledarálná egyben az évadot, mert tökéletesen kikapcsolja, vagy legalábbis más dolgokon idegesítheti magát, mint eddig.

Ha komolyan vesszük

Ha megpróbáljuk az egész sztorit, a mondanivalót, a főhős karakterfejlődését komolyabban venni, vagyis úgy tekintünk a sorozatra, mint ami szeretne nyomot hagyni az emberek életében, akkor az egész átfordul egy pszichothrillerbe. Az Emily-t alakító Collins azt mondta, hogy a karaktere egy optimista, pozitív szemléletű, életigenlő lány, aki mindenből a legjobbat hozza ki, és persze lehet, hogy ez néha egy kicsit sok, de nem fél segítséget kérni, vagy kimondani, ha hibázott, és bocsánatot kérni, miközben szórakoztató. Azt is mondta, hogy a második évadban nagyobb szerephez jut a női összetartás és a girl power.

Ehhez képest, ha komolyan vesszük a sorozatot, akkor egy súlyos mentális problémákkal küzdő fiatal lány lelkiismeretfurdalás nélkül gázol át mások érzésein és életén. Ha valami nem teljesen úgy alakul, ahogy ő azt gondolta, és a másik a nemtetszését kimutatja, akkor vagy hisztirohamot kap, mint a vonaton, vagy megpróbálja elintézni egy grimaszos bocsánatkéréssel, esetleg egy szájtátással és kiskutya nézéssel. Aztán megrántja a vállát, és élvezi tovább az életet. Annyira nincsenek érzelmei, igazi megbánása, mély pontja, hogy az évad közepére az egész inkább ijesztő lesz. Mikor már egy ujjlevágásos baleset után is alszik egy jót, és arról beszél, hogy hát véres lett a telefonja. Egy idő után már az sem lepett volna meg, ha egy ponton kiderül, hogy törpeuszkárokból csinált volna magának otthon dizájnertáskát, és mikor valaki szól neki, hogy ez annyira nem oké, akkor lebiggyesztett szájszéllel mondta volna, hogy jajj, hát pedig mennyi lájkot kapott.

Tévedni, hibázni vagy nem foglalkozni azzal, hogy ki mit szeretne, ki hogyan érez, az két különböző dolog. Ha az írók valamennyire foglalkoztak volna azzal, hogy mi az üzenete a sorozatnak, hogy a szórakoztatás vagy a poénok mire futnak ki, akkor nem egy már-már bántalmazó nárcisztikus lesz a főhős, aki nem igazán fejlődik. De nem akartak, ezért fordul elő, hogy a poén sokszor Emily nemtörődömsége, amit cuki „én csak segíteni akartam” köntösbe csomagolnak. Az egyik jelenetben, mikor a barátnője szociopatának hívja Emily-t, ami miatt talán meg kellene sajnálni, akkor éreztem először az egész évad alatt, hogy végre valaki ki merte mondani az igazságot. Mert azzal, hogy a főhös karakterének semmilyen mélységet nem adtak, tulajdonképpen egy szociopatát csináltak belőle, aki tudja, hogy rosszat csinál, de mégis megteszi, és láthatóan nem is nagyon bántja a dolog.

Aztán persze minden előzmény nélkül egyszer csak újra öribari lett szinte mindenki, és csak remélni lehet, hogy a nézők jelentős része legalább olyan keveset rágódik az egész sorozat pszichológiáján, mint ahogyan az írók tették.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Juhász Edina
Forrás: langolo.hu