Ahhoz persze, hogy könyvet vegyen a kezébe az ember, előbb meg kellett tanulni írni és olvasni. Ez utóbbi talán könnyebben is ment, mint a betűvetés, úgyhogy az első időkben inkább az olvasás tudományára koncentráltak a falusiak is, az írásművészetük megmaradt olyan szinten, hogy jó esetben girbegurba betűkkel le tudták valahogy írni a nevüket. Vagy rosszabb esetben csak egy „X”-re futotta, mikor alá kellett írni valamilyen hivatalos papírt. De azt is tudjuk, hogy a jó Mária Terézia 1777-es, híres törvényében elrendelte a kötelező iskolát is, csak hát ennek volt egy kifutása, mégpedig nem is rövid, mire iskolába került a gyerekek többsége. Ennek megfelelően az analfabetizmus kis hazánkban csak a 20. század második felére szorult vissza, tűnt el majdnem (hogy korunkra ismét csak lopakodva terjedjen). Az olvasás tudománya amúgy legelőbb a pap révén érkezett meg a faluba, aztán a népiskolák tanítói is értettek már hozzá, végül a közigazgatás kialakulásával a falu jegyzője már jogi ismeretekkel is rendelkezett. A választott faluvezetőnek, a bírónak is illett értenie a betűvetéshez, no meg a testületnek is, de ez csak az 1800-as évek második felére lesz jellemző a magyar vidéken.

Elemi népiskolai szemléltetőkép, fali olvasótábla írás, olvasás tanításához, 20. század eleje (Göcseji Múzeum CC BY-NC-ND)

Aztán nézzük meg azt is, hogy mit olvastak az ilyesmire fogékony emberek a hosszú téli estéken. Amikor még nem volt villany, ami csak az 1950-es, 60-as években jutott el szinte mindenhová, előtte városi kiváltság volt. (Falusi viszonylatban esetleg egy-egy nagybirtokon működött generátort meghajtó kisebb vízerőmű, ami a gazdaság és a kastély mellett áramot adott a falunak is.) Amikor még a mécses, a gyertya, a kinyitott tűzhelyajtó világított. Vagy a meggyújtott gyantás fahasíték, amit az Őrségben „foklának” hívtak. Ami után megérkeztek a lámpások is, egy jó petróleumlámpa pedig a fényterelőjével már adott annyi fényt, hogy az olvasó, jó szemű ember meglássa a betűket. Az 1800-as, 1900-as évek emberei aztán még arra is hajlandók voltak, hogy egy-egy háznál, a tágasabb konyhában, vagy éppen az első szobában összejöjjenek, megbeszéljék a világ dolgait a maguk készítette savanykás borok mellett. Az ilyen estéken aztán gyakran fel is olvastak könyvekből, újságokból, és a hallottakat megbeszélték egymás között. Aztán jelentősebb településeken a dalárdák mellett olvasókörök is tömegesen alakultak a 19. század második felében. (Az első ilyen csoportosulásokat még a jó Széchenyi István látta Angliában, és természetesen honosította is azokat.) A körökben könyveket vásároltak, és cserélgették is egymás között a jobbára olcsóbb kiadványokat. És természetesen meg is beszélték a tartalmukat.

Wittenbergben, 1564-ben nyomtatott kalendárium első lapja (Evangélikus Egyház Miskolc CC BY-NC-ND [részlet])

A legelső könyvek, melyek a falusi ember kezébe kerülhettek, talán a Bibliák voltak. Aztán a könyvnyomtatás feltalálásával (Johannes Gutenbergnek köszönhetjük, az 1440-es években látott komolyan hozzá a dologhoz) mindjárt meg is jelentek a kalendáriumok. Az elnevezés a latin „calendae” szóból származik, ahogy a jó rómaiak a hónapok első napját nevezték. És hát akkor már említsük meg a hónapok 15. napját, az „idusát”, tehát közepét is, amely kifejezést a 48-as forradalom kitörésével és Caesar meggyilkolásával kapcsolatosan is szoktunk régebben emlegetni. (A falusiak első olvasmányairól, a kalendáriumokról legközelebb olvashatnak.)

Címlapkép: A siklósi olvasókör 1906-ból (Csorba Győző Könyvtár PDM)

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu