Igen, az engedély nélkül való horgászás mellett a húzóháló engedély nélküli bevetése talán éppen azért is volt tiltott, mert meglehetősen nagy zsákmányt hozhatott, így az azt kezelő társaság alaposan megritkította vele az adott hely halállományát. Ezek a hálók pedig bizony megjelentek a Balatontól, Dunától vagy éppen a Tiszától, az igazi halászóvizektől távolabbi területeken is. A hálók nagy valószínűséggel ott készültek, ahol hivatásszerűen voltak használva, tehát nagy halászvizeink környékén. A húzóháló múlt században a rabsicok által is használt típusa akár 15-20 méteres is lehetett. Két méretes karóra volt feltekerve, magassága, vagy inkább mélysége 1,5-2 méter lehetett, és egymástól méteres távolságra elhelyezett nehezékek tartották függőlegesen a vízben. Míg azt, hogy a teteje a vízfelszínen legyen, azt általában fakorongokkal biztosították. A hálón magán kötése közben egymás mellett tölcsér alakú „füleket” képeztek ki, amelyek feladata az volt, hogy a beléjük úszó nagyobb hal ne tudjon elmenekülni, visszafordulni. Ez a halfogási mód lassú, de 1,5 méternél nem mélyebb folyószakaszokon, sekélyebb tavakban, holtágakban volt eredményes. Már csak azért is, mert az orvhalászok többnyire csónak híján maguk „húzták meg” a kiszemelt vizeket. Az ilyen halászat legalább 4-5 ember munkáját igénylő tevékenység volt. A két karóról csak annyi hálót tekertek le, hogy az átérje a víz azon részét, ahol a zsákmányt sejtették. Így indult meg tehát két ember a háló két végén a két karóval, a többiek pedig mögötte taposva a vizet, iszapot szedték ki és rakták zsákba a fülekbe keveredő nagyobb halakat. Az ő dolguk volt a fenéken elakadó háló kiszabadítása is. Aztán, ha úgy alakult, az egyre haladó háló két szélénél botokkal felszerelt „hajtók” is jártak, akiknek az volt a feladatuk, hogy ne engedjék a hálón két végénél, a sekély vízben meglógni az ügyesebb halakat.

Mert a zöme ezeknek a nem túl sok ésszel megáldott halaknak bizony beleúszott egy-egy ilyen fülbe, így aztán, miután gondosan feltekerték és elrejtették a hálót, az orvhalászok meglehetősen nagy zsákmánnyal térhettek haza. S ha már hálóról volt szó, hát azt is tudnunk kell, hogy ezt a hálót nem csak kopoltyúval lélegző élőlények megfogására használta az ember. Magyarországon ugyan nincs és nem is volt nagy divatja, de a rajokban repülő madarak befogására is hálót használnak általában. Igaz, ez sokkal finomabb anyagból szőtt háló, melynek lényege az, hogy a repülő madár csak az utolsó pillanatban vegye észre, és így kitérni előle nem tudván, belekeveredjen abba. Az ilyen hálókat hivatalosan csak madárgyűrűzések előtti befogásokra lehet használni, de hát tudjuk, hogy a szabályok, törvények megkerülése, kijátszása mennyire jellemző mifelénk is. Itt gondoljunk csak azokra a védett madarakra, amelyeket Magyarországon át igyekeznek Olaszországba eljuttatni, hogy aztán ott előkelő éttermek konyháiba, majd asztalaira kerüljenek.

Rakétapisztolyból kialakított orvvadász fegyver (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

Az orvhalászat amúgy azóta létezik, mióta a középkori földesúr, a terület birtokosa a jobbágyának megtiltotta, vagy valamilyen ellenszolgáltatáshoz kötötte a falu melletti tó vagy folyó halállományának saját célra való felhasználását. Ez a középkori faluközösségekben egy időben zajlott a vadászat betiltásával, engedélyhez kötésével, szabályozásával, és természetesen nagy felháborodást váltott ki. A középkori Magyar Királyságban II. Ulászló volt az, aki az 1504. évi XVIII. törvénycikkben tételesen felsorolta, milyen állatok azok, melyere nem vadászhatnak a jobbágyok. Közöttük a legelső a szarvas és az őz volt, de a vaddisznó és a nyúl is tiltottá vált a fácánnal és fenyvesekben élő rokonával, a császármadárral együtt. Így hát a jobbágyok ezután tilosban jártak, ha a földesúr erdejében lenyilaztak egy-egy őzet. Az orvvadászok módszereiről pedig már a sorozat következő részében olvashatnak.

A sorozat előző négy része itt, itt, itt és itt olvasható.

Címlapkép: Halászok a Balatonon (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu