Miután a honvédsereg – a forradalmi Bécs felmentésére irányuló – hadjárata Schwechatnál kudarcot vallott, a nyugati határszélen másfél hónapos viszonylagos nyugalom állt be, amely során a kisebb összecsapások ugyan nem szüneteltek, de a főerők nyugton maradtak. A Móga János helyére lépő új magyar főparancsnok, a mindössze 30 éves Görgei Artúr abban bízott – a magyar politikai vezetéssel együtt –, hogy tavasz előtt már nem is éri offenzíva az országot, mert szükség lett volna a zömében újoncokból álló és rosszul felszerelt haderő tökéletesítésére. Ez végül nem adatott meg.

A határ őrizetére berendezkedett magyar hadsereg hosszan elnyúló ívben igyekezett fedezni az országot Soprontól a Nagyszombattól északnyugatra fekvő Nádasi-szorosig. Katonailag ez nem volt bölcs, ám Kossuth minél tovább szerette volna felhasználni a határmenti megyék gazdasági potenciálját is a honvédsereg felszerelésére, és morálisan is fontosnak tartotta Pozsony, Sopron és Vas vármegyék megtartását, ami a főerők Győrbe vagy Komáromba vonásával képtelenség lett volna. Görgei látta ezt, de a politikai indokok előtt meg kellett hajolnia, s mivel a kapcsolata Kossuthtal ekkor igencsak jó volt, méltányolta az OHB elnökének érveit. Ugyanakkor felkészült arra, hogy császári támadás esetén dandárait képes legyen nagyobb problémák nélkül hátravonni Győrbe és Komáromba.

A Windisch-Grätz herceg (a címlapképen) vezette császári hadsereg minden szempontból erősebb volt Göregiénél. Jellasics szeptemberi támadásával ellentétben itt már kizárólag reguláris csapatokról volt szó, akik ugyan küszködtek a hadseregeket minden háborúban és minden korban sanyargató problémákkal, de lehetőségeik kétségtelenül felülmúlták a velük szemben álló honvédseregét. Először is zömében régi, kiképzett csapatokból álltak, veterán tisztikarral, s emellett fojtogató fegyverhiány sem volt a császári oldalon, ellentétben a magyarral. Legfontosabb előnyként azonban gyakorlatilag kétszeres túlerőben voltak december közepén Görgeivel szemben. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az „osztrák” hadvezetésnek is akadtak gondjai.

Alfred Candidus Ferdinand zu Windisch-Grätz herceg (1787-1862) ugyan fiatal korában részt vett a napóleoni háborúkban, de komoly hadjáratot még sohasem vezetett, s nem lehetett tudni, hogy e téren mire lesz képes. Bár látszólag nagyon magabiztosan viselkedett, azon túl nem igazán voltak tervei, hogy elfoglalja Budapestet. Úgy gondolta, elég lesz a főváros elfoglalása a magyar „felkelés” leveréséhez, a honvédsereg szét fog esni, s csak fogadnia kell majd a behódolást.

Windisch-Grätz december 10-én tudatta Balthasar Simunich tábornokkal, hogy neki kell megnyitnia az osztrák fősereg offenzíváját december 14-én a magyar jobbszárny ellen a Nádasi-szorosban, míg ő 16-án Pozsony ellen vonul. Simunich ereje 5638 gyalogosra, 430 lovasra, 12 lövegre, valamint 9 rakétaállványra (röppentyű) rúgott. A szorost Ordódy Kálmán őrnagy dandára (3 zászlóalj gyalogság, 2 század huszár és 10 löveg, kb. 3000 fő) védte, amely nem rendelkezett kellő erővel, hogy ellenálljon a császári hadosztálynak, így rövid összecsapást követően visszavonult Nagyszombatra. A „csata” nem volt túl véres, Simunich jelentésében saját veszteségként 1 halottat és néhány könnyű sebesültet említett, míg a magyarokét 14 fogolyra, ennél valamivel több halottra és sebesültre tette.

A nádasi vereség után Görgei, biztosítandó a veszélybe került jobbszárnyát, Richard Guyon ezredes vezetésével némi erősítést küldött oda, hogy szorítsák vissza a támadókat, ám Guyon Nagyszombaton már Simunich csapataiba botlott, akik vereséget mértek rá is. Így Görgeinek mindenképpen vissza kellett vonnia a Duna északi oldalán lévő dandárait, ha nem akarta, hogy elvágják azokat Komáromtól.

Ez már csak azért is indokolt lett, mert ugyanezen a napon, 16-án minden ponton megkezdődött az osztrák főerők támadása a nyugati határ mentén 52 ezer emberrel és 216 löveggel, és vissza is szorította a magyar dandárokat a Parndorfnál vívott összecsapásban. Görgei csapatai a terveknek megfelelően – bár itt-ott kisebb csúszással és útvonalváltozással – Győrbe vonultak vissza a Duna jobb oldalán. Itt tíz napig maradt, majd az utolsó pillanatban kibújt a császári erők bekerítő műveletéből, és Budapest felé vonult vissza. Történtek ugyan balesetek – 28-án Bábolnánál, majd 30-án Perczel hadtestével Mórnál –, de a magyar hadsereget az osztrák fővezér nem tudta megsemmisíteni.

Windisch-Grätz politikai elképzelései illúziók voltak, és katonai teljesítménye sem volt sokkal jobb. Képességeiről komoly bizonyítványt állított ki a maliciózus Görgei emlékiratában, mikor a magyar részről komoly kockázatot felvállaló tavaszi hadjáratról értekezett:

„Klapka szóbeli javaslata szerint a VII. hadtestnek okvetlenül négy-öt napra magára kellett maradnia, kitéve a Galgánál álló ellenséges főerő megsemmisítő támadásainak – ez pedig olyan hosszú idő, amelyet Windisch-Grätz hercegnek és tanácsadóinak nyilván a mi kedvünkért át kellene aludniuk, hogy fő támadóoszlopunk mozdulatát későn vegyék észre. Ha ennek ellenére Klapka tervének kivitelére szavaztam, ezt a miatt a már többször, például legutóbb Dembiński idején szerzett tapasztalat miatt tettem, hogy herceg Windisch-Grätz tábornaggyal szemben egy-egy hadászati hibát is bátran el lehet követni.”

Összességében a kezdeti sikerek ellenére az osztrák erők offenzívája nem volt kellően átgondolt. Az egyszerre sok helyen meginduló támadás a védekező félnek kedvezett, mert lehetőséget adott arra, hogy – egy helyre tömörítve erőit – esetenként helyi túlerőt tudjon képezni. Ez tette lehetővé például Bem sikereit Erdélyben 1848-49 telén, amihez persze kellett a lengyel tábornok offenzív, kreatív és agresszív hadviselési stílusa is. Az egymástól csaknem függetlenül cselekvő parancsnokok előrenyomulása nélkülözte a kellő összhangot, s állandó bizonytalankodás jellemezte őket, hogy mit is kellene csinálniuk a „lázadás” felszámolásához. Az osztrák hadtestek januárra eltávolodtak hadműveleti bázisaiktól – ez óhatatlanul csökkentette az adott pillanatban bevethető erők létszámát –, míg a honvédsereg egységei egyre közelebb kerültek azokhoz, és az átcsoportosítások is könnyebbé váltak Kossuthék számára. Mindezek következtében 1849 tavaszára a magyar hadsereg létszámában, önbizalmában megerősödve, tapasztalatokkal gazdagodva és kipróbált vezéreiben bízva kezdhette meg az ellentámadást egy igencsak bizonytalan osztrák hadvezetés ellen. A sokkal inkább politikai büntetőexpedíciónak, mintsem véres hadjáratnak elképzelt kaland végül – a helytelenül kitűzött célok és a helyzet totális félreértelmezése folytán – 1849 áprilisában súlyos vereségbe torkollott, holott a télen talán még lett volna lehetősége Bécsnek a magyar szabadságharc önálló leverésére is.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom:
Görgey Artúr: Életem és működésem. Bp.: Európa, 1988
Johann Nobili: Der Winter-feldzug 1848-1849 in Ungarn unter dem Oberkommando des Feldmarschalls Fürsten zu Windisch-Grätz. Wien, 1851
Magyarország hadtörténete III. Szerk.: Hermann Róbert. Bp.: Zrínyi, cop. 2015
„Saját kezébe, ott, ahol…” Szerk.: Farkas Gyöngyi. Bp.: Petit Real, 1998

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.