Az emblematikus korong már túlmutat a zenekartól megszokott punk hangzásvilágon, amennyiben tartalmaz elemeket a reggae, a rockabilly, a ska, a New Orleans-i R&B, a pop, a lounge jazz stílusokból is – a rockon kívül. Ezért a sokszínű anyagot áthidaló albumnak tekintik a punk rock hangzás és a new wave esztétikája között. Sőt, Mark Kidel zenekritikus egyenesen az első poszt-punk lemeznek nevezte. A kritika innovatívnak minősítette a zenét, mely megőrizte a Clash ősenergiáját, de megmutatja a zenekar találékonyságát és kreativitását is.

A dalok általában Londonról szólnak, témájuk a társadalmi kitelepítés, a munkanélküliség, a faji konfliktusok, a kábítószer-használat, a szex, a depresszió, az identitásválság és a felnőttkori felelősség. Mindez városi narratívákon és karaktereken keresztül tárul a hallgató elé. Tom Carson zenekritikus szerint „míg az album hangzása a rock and roll múltjának egészére támaszkodik, a koncepciók és a lírai témák a műfajhoz kapcsolódó történelemből, politikából és mítoszokból származnak”. Mindemellett a London Calling a 20. század végének londoni városi életének vitathatatlanul alapvető zenei portréja.

A borítón Paul Simonon (1955) basszusgitáros fényképe látható, amint a Fender Precision Bass gitárját (jelenleg a Londoni Múzeumban) összetöri a New York-i Palladium színpadán 1979. szeptember 20-án. A zenész később elmondta egy interjúban, hogy azért jött ki a sodrából, mert megtudta, hogy a koncerten a kidobók nem engedik, hogy a közönség tagjai felálljanak a helyükről. A fényképet Pennie Smith (1949) brit fotós készítette, aki a rockzenei ipar fotózásáról ismert, és a fekete-fehér ábrázolás a specialitása. Eleinte nem akarta, hogy felhasználják a képet, mert túlságosan életlennek vélte, de Joe Strummer (1952-2002) énekes-gitáros és Ray Lowry (1944-2008), a borítót tervező grafikus pont ezért találta jónak. Az utókor teljesen egyetért ezzel. A zenészek úgy gondolták, hogy a borító a rock&roll végső pillanatát örökíti meg, mivel Elvis Presley debütáló albumának (ezt tekintik a műfaj kezdetének) borítóján alapul, ahol a Király a gitárját tartja. Simonon viszont összetöri a basszusgitárját, ami képletesen jelzi a zenei korszak végét. Ezenkívül a fotó tökéletesen megragadja azt az anarchikus dühöt és dacot, amelyet a The Clash képviselt.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Az albumhoz három kislemez készült: London Calling, Clampdown, Train in Vain. A címadó dal volt a legsikeresebb, klipjét Donovan „Don” Letts (1956) brit filmrendező, DJ és zenész rendezte. Ebben a banda egy hajón adta elő a számot zuhogó esőben. A világot meghódító opus eredeti címe Ice Age volt, és alig hasonlított a végső verzióra. Ez egy apokaliptikus dal, amely részletezi a világ végét számos módon. Joe Strummer énekes hírfüggő volt, és a dalszövegen szereplő végzetképek nagy része az általa olvasott híradásokból származik. A cím a BBC World Service rádióállomás azonosító jelzésére utal: „Itt London hív...” A BBC a második világháború idején ezt használta az Anglián kívüli adások nyitómondataként. A dal végén sípoló hangok morze kóddal adják ki az SOS szót. Mick Jones ezeket a hangokat az egyik gitárszedőjén hozta létre.

Az emblematikus zenei anyag felvételében az együttes tagjain (Joe Strummer, Mick Jones, Paul Simonon, Topper Headon) kívül közreműködött Mickey Gallagher (1945) orgonán, John „Irish” Earle (1944-2008) és Ray Beavis (1982) szaxofonon, Chris Gower harsonán és Dick Hanson trombitán. A producer, Guy Stevens, aki szokatlan munkamódszereiről volt híres, zseniálisan elkapta a The Clash zenéjének minden árnyalatát: haragot, szenvedélyt, politikai dühöt, romantikus hősiességet, gyötrelmet, rettegést, reményt, ártatlanságot, humort és lelkesedést.

A London Calling – a zenekar életművének csúcsa – több mint ötmillió példányban kelt el világszerte, és a kritikusok is elismerték. Időtlenségét jelzi, hogy visszamenőleg minden idők egyik legnagyobb albumának titulálták. Szerepel az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvben. Érdekesség, hogy bár dupla bakelitként jelent meg, csak egy áráért árulták. 1987-ben kiadták CD-n, 1999-ben pedig remaster változatban is.

Tracklist

Első oldal
1. London Calling / Joe Strummer, Mick Jones
2. Brand New Cadillac / Vince Taylor
3. Jimmy Jazz / Strummer, Jones
4. Hateful / Strummer, Jones
5. Rudie Can't Fail / Strummer, Jones

Második oldal
1. Spanish Bombs / Strummer, Jones
2. The Right Profile / Strummer, Jones
3. Lost in the Supermarket / Strummer, Jones
4. Clampdown / Strummer, Jones
5. The Guns of Brixton / Paul Simonon

Harmadik oldal
1. Wrong ’Em Boyo / Clive Alphonso
2. Death or Glory / Strummer, Jones
3. Koka Kola / Strummer, Jones
4. The Card Cheat / Jones, Strummer, Simonon, Topper Headon

Negyedik oldal
1. Lover’s Rock / Strummer, Jones
2. Four Horsemen / Strummer, Jones
3. I'm Not Down / Strummer, Jones
4. Revolution Rock / Jackie Edwards, Danny Ray
5. Train in Vain / Strummer, Jones

tmoni

Forrás: Wikipédia, Wikipedia, Shock!, Rolling Stone, Classic Album Sundays, This Day In Music, BBC, Independent, Albumism, Songfacts

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 4. kép; 5. kép.

A YouTube-ra feltöltött videó beágyazása a nyilvános videómegosztó webhely API általános szerződési feltételeinek betartásával történt, a feltöltő/tulajdonos felhasználók felé történő általános engedélyét követve. A beágyazott videó ezen a linken található a feltöltő megnevezésével.