Az interjú eredetileg a Rolling Stone 1981-es évfolyama első számának címlapsztorijaként jelent volna meg, de Lennon meggyilkolása után Cott inkább gyászjelentést írt róla, nagyon keveset használván fel a beszélgetésükből. Valójában soha nem is írta le teljesen a felvételt, amely 30 évig hevert a fiókja mélyén. „Az év elején takarítottam, hogy megtaláljak néhány aktát a szekrényem mélyén, amikor rábukkantam két kazettára, amelyeken a következő felirat szerepelt: John Lennon, 1980. december 5. ‒ mondta el Cott 2010-ben. ‒ Már 30 éve nem hallgattam meg őket, és amikor lejátszottam, egy teljesen élő, felemelő hang kezdett el beszélni ezen a mágikus mágnesszalagon.” Az eltelt három dekád évfordulójára aztán végül megjelent a teljes interjú a Rolling Stone-ban Lennon előtti tisztelgésként.

A vidám, felháborítóan vicces, inspiráló, félelmet nem ismerő, őszinte és felforgató beszélgetésre 1980. december 5-én került sor, egy olyan pillanatban, amikor Lennon 5 évnyi, feleségével, Yoko Onoval és Sean nevű kisfiukkal töltött magánélet után éppen visszatérni készült a reflektorfénybe. „Üdvözöllek a belső szentélyben!” ‒ fogadta minden idők egyik legnagyobb hatású zenésze Jonathan Cottot a Dakota-ház gyönyörű, felhőmennyezetes irodájában. „Leültem Yoko mellé a kanapéra, és ő elkezdte mesélni, hogyan jött létre közös új albumuk, a Double Fantasy: az előző tavasszal John és fiuk, Sean három hétig nyaraltak a Bermudákon, míg Yoko otthon maradt, hogy rendezze az üzleti ügyeket” ‒ emlékezett Cott. „Miközben Bermudán tartózkodott, John felhívta őt, hogy elmondja, elvitte Seant egy botanikus kertbe, ahol egy Double Fantasy nevű virágra bukkant. ’Ez egyfajta frézia’, mondta később, ’de számunkra azt jelenti, hogyha két ember egyszerre képzeli el ugyanazt a képet, az a nagybetűs titok.’”

A 9 órásra duzzadt interjúban Lennon keményen nekiment a rajongóknak és a kritikusoknak, akik a zenétől való ötéves szünete alatt üldözték. „Ők ugyanolyan halott hősöket akarnak látni, mint Sid Vicious és James Dean. Én nem akarok egy kib*szott halott hős lenni!” Beszélt az esetleges visszatérésének terveiről is: „Lehet, hogy megtesszük. De nem lesznek füstbombák, rúzs, villogó fények. Egyszerűen csak kellemesnek kell lennie. De azért nevethetünk egy jót. Újjászületett rockerek vagyunk, és újrakezdjük... Még rengeteg időnk van, nem igaz? Rengeteg időnk.”

A 2010-ben megjelent „jubileumi” beszélgetéshez Yoko Ono is hozzájárult egy nagyon személyes történettel a Lennonnal töltött utolsó napjairól. „Éppen mielőtt elhagytuk a stúdiót [percekkel a halála előtt], John rám nézett” ‒ írta Ono. „Én is ránéztem. A szemeiben olyan eltökéltség tükröződött, mint aki valami nagyon fontosat készül mondani. ’Igen?’ – kérdeztem. És soha nem fogom elfelejteni, ahogyan mély, ámde lágy hangján – mintha a szavait vésné az elmémbe – a legszebb dolgokat suttogta nekem. ’Ó’ ‒ mondtam egy idő után, és kissé zavartan elfordítottam a tekintetem.”

A többit sajnos nagyon is jól ismerjük. 1980. december 8-án este, nagyjából 23 órakor, mielőtt a stúdióból jövet John Lennon és Yoko Ono beléphettek volna a Dakota-házba, az egyik boltív takarásában álló Mark David Chapman mellett haladtak el, aki előrántotta 38-as kaliberű revolverét, és négy lövedéket eresztett a zenész hátába...

Szilvási Krisztián

Forrás: rollingstone.com 1; rollingstone.com 2; hvg.hu

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.