A legendás balszélső, jobbhátvéd rögtön azzal kezdte Cséfalvay Attila beszélgetőtárs kérdésére válaszolva, hogy a 2021 nyarán megjelent kötet címe nemcsak kifejező, de egyenesen a szintén olimpia bajnok Dunai Antal szájából hangzott el egy ETO-UTE meccs közben. A hangulatos felütést Keglovich László pályaképének felvázolása követte: Sopronban indult a karrierje, egészen 18 éves koráig futballozott ott, majd Győrbe került, hogy aztán 15 éven át legyen az ETO csapatának előbb balszélsője, majd jobbhátvédje.

Az Ezt a cselt már ismerem életrajzi kötetében csapattársak, sporttársak, ismerősök beszélnek Keglovich Lászlóról, aki tagja volt az ETO 1963-as bajnokcsapatának, amely a BEK-ben aztán egészen a négy legjobb csapat közé jutott. Adódott is a kérdés, hogy mennyire volt jelentős szerepe a ’60-as években a pénznek? „A pénz már akkor is meghatározó volt, csak mi nem láttunk belőle.” Átlagosan egy szakmunkásbérnek megfelelő összeg volt a fizetésük – bár az akkori magyar labdarúgás eredményekben korántsem volt amatőr (EB elődöntő, VB negyeddöntők), de a hazai bajnokság viszonyai a pénz tekintetében még ugyancsak igen.

Saját bevallása szerint rengeteget köszönhet annak, hogy szélső/csatár poszton játszhatott, ám aztán végül jobbhátvéd lett belőle: ebben a szerepkörben utazott ki az 1968-as mexikói olimpiára is, igaz, csak egyetlen meccsen lépett pályára, mert (a Ferencvárosban futballozó) Novák Dezsőt részesítette előnyben helyette a szövetségi kapitány (részben „politikai” okokból). A döntőt Bulgáriával vívta válogatottunk, kevés néző előtt, hiszen a dél-amerikaiak számára teljesen közömbös két nemzet csapott össze. A bolgárok a meccs előtt megkörnyékezték a jóval esélyesebb mieinket, hogy játsszunk velük döntetlent, mert így a szabályok értelmében két aranyérmet osztanak, de a magyarok nem mentek ebbe bele. Igaz, korán vezetést szerzett Bulgária, ám a félidőben már mi vezettünk, a második felvonásban pedig növeltük az előnyt, mire a bolgárok elvesztették a fejüket, és a 4-1-es végeredmény mellett 3 piros lap is bekerült a jegyzőkönyvbe a nevük mellett.

Keglovich László labdarúgó pályafutása lezárulta után edző lett. Az érettségit megelőzően a Testnevelési Főiskolát tűzte ki célként, miközben az NB2-ben játszott, aztán meg a Faipari Egyetemre készült, de akkor jött az NB1-es ETO megkeresése. Már fiatalon elvégzett egy edzői, majd szakedzői tanfolyamot, és végül 7 évig járt a TF-re, ahol megszerezte a tanári diplomát is. NB2-es, NB3-as osztályokban trénerkedett, de profi, főállású edző nem vált belőle – a Bercsényi Középiskolában tanított 2 és fél évtizedig. Az 1996/97-es bajnokság során aztán adódott egy lehetőség az ETO-nál: fél évre beugrott vezetőedzőnek a csapathoz az elküldött Haász Sándor helyett. A klub nem szerepelt túl fényesen, Keglovich László pedig arra az álláspontra helyezkedett, hogy mindegy, nyolcadik vagy tizedik helyen végez az együttes, ő beépíti a csapatba a tehetséges fiatalokat. Ekkor, általa került reflektorfénybe Fehér Miklós, Stark Péter, Farkas Balázs, és a vezérletükkel megindult a szekér. A csapat megindult felfelé, ám ő aztán a győzködések ellenére nem vitte tovább trénerként az együttest.

Az ETO-tól sosem szakadt el végleg, a 2000-es évekig folyamatosan betöltött különböző háttérpozíciókat a klubnál. Máig az öregfiúk csapatának tagja, heti szinten továbbra is kijár a pályára. Minden ETO és (csendesebben tette hozzá) Gyirmót meccsen ott ül a lelátón. Nem is hazudtolta meg magát, amikor ezen a ponthoz, a könyvbemutató végéhez közeledve a közönséghez fordult megtudakolni, hogyan áll az éppen ebben az időpontban játszott ETO-Békéscsaba meccs félideje…

Szilvási Krisztián
Fotók: Óbert Klára