Pecázni a falusi fiúgyereknek, már ahol volt patak, folyó vagy tó, olyan volt, mint a levegővétel. Ugyanakkor a szülők is általában támogatóan álltak hozzá ehhez az elfoglaltsághoz, hiszen jó esetben a gyerkelőc a vacsorát is megfoghatta ott a patakon, tavon. Így hús kerülhetett egy héten kétszer is az asztalra, nem csak a vasárnapi ebédre vágtak le egy baromfit, vagy vettek elő a „vindőből” (a zsíros bödönt hívták Nyugat-Magyarországon így) néhány darab lesütött húst. Magát a felszerelést sem volt olyan nehéz összehozni, mert mindenfelé gyönyörű mogyoróvesszők nőttek. Itt arra kellett figyelni, hogy még a bevetés előtt hagyni kellett kiszáradni a botot. Ezt akár a kéreg eltávolításával is meg lehetett gyorsítani. Aztán a zsinór, a damil kérdésében nagy divatja volt a csereberélésnek. Akinek valamiből több volt, az cserealapot képezett. Ha valakinek a szülei városon vettek 100 méter damilt, akkor az szépen el is aprózódott, és érkezett így cserében mondjuk csúzligumi, vagy mondjuk egy kettes horog. Úszóra vagy „dugóra” nem nagyon költöttek, mert, ahogy már a nevében is benne van, a borosüvegek parafa dugójából is készülhettek ezek, egy gyufaszál vagy a lúdtoll „szárának” felhasználásával. Aztán a lúdtoll szára, üreges lévén, önállóan is alkalmas volt úszónak, csak alsó végére drótból egy gyűrűt kellett hajlítani. Nehezéknek ólom híján kis csavaranyák lettek bevetve, de alkalmas volt erre a falun sok háznál tartott légpuskák lövedéke is, amit egy kalapáccsal kilapítva rá lehetett szorítani fogóval a horog fölött a damilra.

Reklám a harmincas évekből (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum CC BY-NC-ND)

A horog, ha nem volt más, lehetett gombostűből is hajlítva, de itt ügyesen, gyorsan ki kellett emelni a megfogott halat, mert az egy pillanat alatt le tudott esni az ilyen „szakáll” nélküli horogról. Aztán ha már megvolt az a kishal (mert az ilyen készségekkel nagyobbat nemigen lehetett fogni), akkor azzal a nagyobb ragadozókat is meg lehetett pályázni. Ennek egyik, nem éppen etikus módja volt az éjjeli horgok, „csukázók” használata. Ezek egy kis fadarabra feltekert, 5-6 méteres vastagabb damilból és a drót előkére kötött kettős vagy hármas horogból álltak. Azért kellett ilyen horog, mert így több esélye volt annak, hogy a sebesülten vergődő kishalra rácsapó ragadozó maga is fennakad a csali mellé a horogra. Ezeket a készségeket estefelé aztán olyan helyen kellett bedobni, ahol nem volt vízbe dőlt fa, faág a közelben. Mert a rabul ejtett ragadozó ezekbe „bekeverhette” magát, tehát a zsinórt rácsavarhatta akár többször is az ágakra, így lehetetlenné téve majd a reggeli kiemelését. Mert korán reggel kellett indulni a csukázókért, nehogy az esetleges zsákmány aztán elpusztuljon nap közben a horgon. Vagy éppen megtalálja és hazavigye valaki.

Tiszakécskei fiú horgászbotot készít (Damjanich János Múzeum CC BY-NC-ND)

Aztán a gyerekek mellett a felnőttek is használták ezt a módszert. A Rábán például nagy, öreg harcsákra vadásztak így. Mindenekelőtt vágtak egy 3-3,5 méteres erős botot, aztán szereztek valami szupererős zsinórt – ehhez a bálázógépek által használt nylon zsinór kiválóan alkalmas volt. Aztán kellett egy jó nagy, mondjuk 4-5 centiméter „öblű” horog, no meg az elmaradhatatlan előke – ezúttal erős acéldrótból. Aztán a készséget beszúrták a partoldalba, és ki is kötötték. Csalihalnak általában kárászt használtak, mert az sokáig élt a hátába tűzött horgon. A harcsás vízbe pedig úgy állították be a készséget, hogy az izgő-mozgó kárász a víz felszínétől 1-2 centiméterre legyen, úszkáljon. A nagy harcsa így feljött érte a fenékről, és lendületesen rávágott, és abban a pillanatban fel is akasztotta magát a horogra.

A sorozat előző három része itt, itt és itt olvasható.

Címlapkép: Profi horgászok jól felszerelve (Gara Andor, Fortepan CC BY-SA)

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu