Aki ismeri a szerző előző négy, sorozatba rendezett kötetét az érzelmi bántalmazásról (Akik nem sírnak rendesen, A legjobb hely a városban te vagy, Most, Kékre szeretni), annak nem ismeretlen az a speciális, kevert műfaj, melyet használ úgynevezett irodalomterápiás írásaiban. A szépirodalmat és a tudományt, a fikciót és a valóságot mesterien ötvözi pszichoprózává legújabb művében is, mely az életkor alapú előítéletekről, az egyedüllétről és az öregedésről szól. Ez a Magyarországon egyedülálló megoldás azért születhetett meg, mert a tudományos publikációk nem jutnak el (vagy nem értelmezhetőek) az átlagember számára, ily módon viszont közérthetően, fordulatos és könnyen emészthető formában bárki „fogyaszthatja”, a téma pedig előbb-utóbb mindenkit elér, így jó szolgálatot tehet életünk vége felé.

A szerethető öregedés egy roppant pozitív, de egyben furcsa kifejezés is, hiszen társadalmunkban az öregedés egyértelműen negatív megítélés alá esik, Tisza Kata egyenesen kirekesztésnek minősíti. Pedig nem kellene, hogy így legyen. Az öregedésnek is vannak pozitívumai, mivel sokkal tapasztaltabbak, gazdagabbak, bölcsebbek leszünk, bővül a családunk…

Ahogyan a fiatalságot többféleképpen lehet megélni, úgy az öregedést – és ezzel együtt az egyedüllétet is. Az egyedüllét és a magány ugyanis nem ugyanazt jelenti, és főleg nem szinonimája az öregségnek. Egzisztenciális értelemben mindenki egyedül van, de sokat segíthet egy társ, mert van motiváció, hogy az ember ne adja fel, küzdjön, győzze le az akadályokat. Mai tudásunk szerint az életminőség első számú mutatója – nemtől és kortól függetlenül – az emberi kapcsolatok minősége. Aki szeretetkapcsolat(ok)ban él, az előbb-utóbb elveszít valakit, aki fontos volt számára – ez ugyanúgy elkerülhetetlen, mint a halál. De az élet – jó esetben – nem áll meg, a gyász feldolgozható, és tovább élhetünk egyedül.

Ezt a folyamatot, valamint a többféleképpen megélhető öregedést mutatja be a könyv, melynek főhőse egy idősödő kutatónő (talán a jövőbeli szerző), aki nagyon mélyről indul, mikor elveszíti élete szerelmét, társát, de végül megtalálja önmagát. Ezt hívják poszttraumás növekedésnek, melynek lényege „nem az érintettek felépülése, és az érzelmi megterhelés előtti működési szintre való visszatérés egy traumát követően, ez inkább egyfajta lehetőség a személyes növekedésre is. Az érintett személyek pozitív változásokat észlelhetnek mind gondolkodásukban, mind a világ történéseihez való általános viszonyulásukkal kapcsolatban.” (Wikipédia). És ez a fontos: az önismeret fejlődése, valamint identitásunk függetlenítése mindenféle külső tényezőtől – vallja az író.

Tisza Katánál doktori kutatási téma volt eredetileg az öregedés és az egyedüllét, 10 évig foglalkozott vele, s egy hatalmas anyag lett az eredménye. Ebből kellett létrehozni egy befogadható, érthető, használható könyvet a szerethető öregségről – ami sikerült is neki.

tmoni
Fotók: Nagy-Benczey Viktor