„Az igazság sajátos szövete

Tisztelt Polgármester Úr, tisztelt Ünnepelt, Hölgyeim és Uraim!

„A Teleki tér 9. udvarán főleg az asszonyok szoktak énekelni. De azok nagyon tudtak… Közülük is Horváth néninek volt a legszebb hangja, cigány volt, az udvar végében lakott, szemközt Sas bácsiékkal.”

Ha az idő összerombolta a múltat, egyes tanúi, a város, a ház, a lakók leírása révén visszavarázsolható. A Budapesten 1946-ban született író, költő, dramaturg, rendező, Kossuth-, József Attila- és Balázs Béla-díjas Bereményi Géza látja és érzi a világot. Egy papírlaphoz szögezte magát. Élete, élménye a betűiben van – megbízhatóan, évtizedek óta. Jól tudja, mikor mit kell folytatni, abbahagyni, hogy a váratlanság és a rácsodálkozás pillanatai közel járnak azokhoz az érzésekhez, amelyek elfoghatják az olvasót a csoda megtapasztalásakor. Neve hozzátapad forgatókönyvekhez, filmekhez, a Cseh Tamásnak írt versnyelvű szövegekhez, de mindezeket csak kapcsolni lehet a rá igazán jellemző alkotói fegyelemhez, magatartáshoz, az emberrel való viszonyához. Kedve szerint váltogatta a műfajokat, mindig abban alkotva, amely a legtöbb örömöt okozta számára. Tulajdonképpen ez volt a szabadsága. Szakmai téren irigylésre méltó Bereményi Gézában, ahogy végigviszi, befejezi a munkáit. Erre most a legújabb kötete kínál nyilvánvaló példát. Sok követ és titkot gördít le a szívéről, kedveskedik az érdeklődőknek és a kíváncsiaknak, akik egy sokszínű és gazdag alkotói pálya újabb eredményét, a gyermek- és ifjúkorral foglalkozó életregényét kézbe veszik.

Ez az eleven próza nagyon könnyedén olvastatja magát, az ember szinte beleragad a szövegbe, láz vesz erőt rajta, mint gyermekkorában a meseolvasás legszebb élménye közben. A Magyar Copperfieldben a legkülönbözőbb figurák, ágas-bogas rendszerek, helyzetek és sorsok, valós képek és élmények, nők és férfiak, a rá nagy hatással bíró személyek vannak. Történetek és történelem között húzódó, összekötő szálak. Kalauzunk maga a szerző: „Az igazságnak van egy sajátos szövete, és úgy érzem, megtaláltam azt a formát, amiben megírhatom, ami történt. Persze elhagytam mellékszálakat, mert nem akartam ennél is vaskosabb könyvet írni az életemből. Csak az került bele, ami nagyon fontos. De én bízom az emlékezet szelektáló képességében. Ami mély nyomot hagyott bennem, formált engem, azt mind beleírtam, és nem költöttem hozzá semmit. Egyébként is mindig azon múlik, hogy hogyan van valami megírva, ennek a jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni.”

Nem is adódhatott volna megfelelőbb alkalom, hogy kimondjuk: a magyar kultúra egyik legfontosabb alkotója, akinél tisztább és vonzóbb szellemi egyéniség nem sok küzdött a sorssal ezeken a viharverte tájakon. Miért szeretjük annyian és annyira? Mert többet tud és messzebbre lát, mint mások, nem tompultak el számára az élet jelenségei, mert gondolatai, megfigyelései, észrevételei életismeretét bizonyítják, biztos és nyugodt észlelésű, a valóság fénytörő közegén át nézi alakjait, akik munkára billentik a tollát. Úgy ír, mint régen, egészséges nyelven, világosan és kézzelfoghatóan, ábrázolásának színe, illata és mozgása van, bravúrosan építkezik, vissza-visszatér az olvasó tudatkörébe. S ami munkásságának fontos része: ebben a végtelen világ-labirintusban nem vész el az én, a személyesség, a személyiség. Az a személyiség, amely egyszerre mutatkozik meg belülről és kívülről, közösségi, társadalmi összetettségében.

Mondják, hogy egy-egy elismerés értékét az mutatja, kik azok, akiknek odaítélik. Az Alkotói díj értéke növekedett azáltal, hogy Bereményi Géza mától a kitüntetettje. Sokáig éljen!”

Joó József
Fotó: Szabó Béla