Persze lehetséges, hogy Spider Jerusalem, akiről abban „a legjobb jellemzést a majd ötszáz oldalas képregény egyharmadánál egy már felhőbe feltöltött régi ismerőse mondja a nemrégiben Spider segédjévé kényszerített Channonnak – akit épp arra kárhoztat Spider, hogy végignézze még feldolgozatlan szakításuk másnapján exének szintén felhőbe költözését, miközben fizikai teste ellobban –, hogy: Spider mocsok gazember és egy erkölcsi nulla, de jobb barátot nem találhat”, nem háromnegyed részt szociopata, csak olyan 60%-ban, merthogy ebben az újabb ötszáz oldalban szintén senki sem mintapolgár, és a csontvelőig fertőzött társadalom tevékeny megmentésében sem vesz részt, kizárólag Spider (és két segédje).

De a sztorival még ráérünk bíbelődni, először beszéljünk a kulturális/irodalmi talajról, amelybe mindez beleágyazható. Bár adná magát, hogy egyszerűen a cyberpunk alapokhoz, vagy ha korábbról szeretnénk nyitni, akkor a gonzó újságíráshoz igazítsuk, de a Transmetropolitan világa egyértelműen a második világháborút követő társadalmi megbomlást szabdalja tovább. És bár még mélyebben is kurkászhatnánk, hogy ez már az elsőt megelőzően és főleg azt követően a gengsztervilággal, a politikai izmusokkal és a gazdasági világválsággal a nyakunkba zuhant, de ez csak részben igaz, akkor még működtek némileg bizonyos beágyazott normák, igazodási pontok, és a szabadosság gyeplője sem lett vállvonogatva a lovak közé dobva. Az ötvenes évek a háború kábulatából ébredezve az egész világra kiterjedő átkötéseket hozott, mégpedig igen szigorú politikai és társadalmi újrarendeződésekkel, és mindebben egyformán osztozott kelet és nyugat. Azt a fajta szabadságot, ami a hatvanas évekbeli kiterjedésével a szabadosság sosem látott szeleit is gerjesztette, már nem nagyon tudta vitorlába fogni senki, ahhoz az országok és kultúrkörök túl nagy népességét mozgatta át, és a gigantikussá növekvő nyugati városok dzsungeleit nem lehetett a korábbiakhoz szokott módszerekkel ellenőrizni. A technikai és népességrobbanások, a mindenre kiterjedő egybenyitások és az ezekből következő kulturális sokkhatások felborították az addigi normák nagy részét, és az ötvenes évektől beröffenő, minden együttélési szintet érintő újkáosz a drogok, a szekták, a politikai megbízhatatlanság és a pszichés betegségek áradatát is rászabadították a világra. A Transmetropolitan a maga mocskos és elviselhetetlenné fokozott cyberpunk élettereivel és szinte minden emberit levedlett létállapotaival tűnjön bár előrevetített romlásnak, alig különbözik például Allen Ginsberg klasszikus Üvöltésétől, ami a beat-nemzedék alapélményeit fogalmazta meg már 1955-ben: „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan lemeztelenedett éhezőket (…) kik lemeztelenítették agyvelejüket az Ég előtt a Földfeletti alatt és megvilágosult lélekkel mohamedán angyalokat láttak a bérházak tetején tántorogni (…) kik trikóban és gatyában kuporogtak a borotválatlan szobában, papírkosárban égetve el pénzüket és figyelve a falon keresztül áradó Terrorra”. Bár az érték- és talajvesztés világméretekben éreztette hatását, még ha különböző formákban bukkant is fel, a szimptómák ilyesfajta megfogalmazása elsősorban amerikai jelenség. Ebből a fényszögből még az sem módosító tényező, hogy például a cyberpunk éppúgy kitermelte a maga formanyelvét Ázsiában és Európában is, igazi előkép például az amerikai Robert Sheckley ’68-as sci-fi klasszikusa, a Kozmikus főnyeremény: a főhős világokat felkereső kozmikus utazása során kismillió formában ismerhetünk rá saját világunk fonákságaira, földünk egyik tükörverzióján például az emberek kizárólag reklámszlogenekkel kommunikálnak egymással.

A sorozat szerzője az angol Warren Ellis, aki írói vénáját mintha Ginsbergtől és Cormac McCarthy-tól örökölte volna – persze hivatkozhatnék másokra is, de a lényeg úgyis ez: a bomlás, az aláhullás, a morál és az erkölcs devalválódása, az ígérgetés és be nem tartás szociopata ügyvitele, a politikai és vallási hazudozás és lózungok természetessége nála is alaptartozék, és a teljes hátteret adó málladozó tapéta. Ezért talán nem is olyan furcsa, hogy a Transmetropolitan (anti)hőse, a gonzó újságírás dojenje, Spider Jerusalem már azzal a makacs és kitartó habitusával, hogy ebben a pokolra süllyedt világban mindent (és mindenkit) képes beáldozni az igazság és valóság napvilágra hozatala érdekében, szinte népmesei hős. Ellis, fenti írótársaival szemben mindennél nagyobb hangsúlyt fektet a politikai kárhozat és az abban ténykedő fenevadak megszurkálására, de zsenije révén a világábrázolás sem szenved csorbát semmilyen mértékben. Persze mindehhez elengedhetetlen társa a rajzoló, a szintén nem kispályás Darick Robertson: beállításai, aprólékos utcaképei, a feliratok, a nyüzsgő figurák, maguk a karakterek, a totálok és a szűk metszetek egyaránt rendkívül tudatosan kidolgozottak. Darick egyértelműen szerzőtárs. De ne hagyjuk ki Rodney Ramos tuskihúzót sem, vitathatatlan, hogy karakteres vonalvezetése és az ezzel elért mélységélességek szintén sokat hozzátesznek a végeredményhez.

Néhány szó a történetről: az első kötet az elnökválasztás finise előtt ért véget, amelyben a kíméletlen Fenevadat a népszerű Vigyori fenyegeti egyre hevesebben, és sejthető is volt, hogy a jokeri mosolyálarc nem kispályás pszichopatát takar, a jelölt és Spider találkozója adja ennek a kötetnek a fő konfliktusforrását. Illetve a felétől újabb kör kezdődik: a választások eldőlnek, és Spider története az első kötetben megismert két női segéddel többrétegű bosszúhadjárattá durvul. Az oda-vissza játék tétje annak ellenére nagy, hogy semmiféle remény nem látszik társadalmi jobbulásra, hiszen attól, hogy Spiderék esetleg győznek majdan a lezáró kötetben, legfeljebb bukik az aktuális hatalom. Milyen valódi változás remélhető egy olyan világban, ahol az embereket leginkább a legmélyebb (al)testi élvezeteket adó és legjobb információáramlást segítő implantátumok érdeklik, ahol a gyerekeket például a kutyussal versenyeztetik etetés közben a szülők a megerősödése érdekében, vagy ahol a kannibalizmus is megengedett, ha mindkét fél benne van, és a nyílt színi gyilkosság is megúszható, ha senkinek nem áll érdekében az ellenkezője. Ebben a világban Spider valóban hős, már csak azért is, mert akar valamit és céljai vannak. És bár magába tömi az összes létező drogot, bárkit megver, aki az útját keresztezi, és önvédelemből öl is (sőt, egyik segédjének bevallja, hogy egy esetben nem ezért gyilkolt, de ezt már ő is szégyelli), szóval itt ennyi morál nagyjából már átlag fölötti, nem beszélve arról, hogy az aljanépnek becézett átlagemberrel némileg együtt is érez lenézésükkel párhuzamban, hiszen számukra akarja elhozni tűzön-vízen át az igazságot.

És bár ezek így együtt elég lehangolónak tűnhetnek, a Transmetropolitan rendkívül szórakoztató, bővérű humora, az élet fonákságainak, abszurditásának és jelenvalóságának ilyetén megjelenítésében egészen egyedülálló, minden szempontból a valaha készült egyik legeslegjobb képregény. A magyar kiadás időzítése így hónapokkal a választások előtt ráadásul telitalálat.

A kiadás nem egyszerűen csak hozza az úgynevezett szokásos Fumax-minőséget, de a fordítás nyelvi leleményei és a figurák, főleg Spider szókimondó trágárságai messze meghaladják legtöbbünk fantáziáját, ezért minden elismerésem Holló-Vaskó Péternek a remek magyarításért. És ha már itt tartunk, őrült nagy munka lehetett a rajzokon is átretusálni magyarra azt a rengeteg feliratot, reklámszöveget, falfirkát, amelyekkel rogyásig tele a kötet, ezért a szerkesztők, beírók, retusálók: Láng István, Friedrich Zoltán, Tót Barbara, Dorogi Balázs és Benes Attila is megérdemlik, hogy felsoroljam őket.

A kötet tartalmazza a Transmetropolitan 19-39., a Next Winters: A Tarnsmetropolitan Story (Vertigo: Winter’s Edge 3.) és a Transmetropolitan: Filth Of The City történeteket.

Beleolvasó és rendelés

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu