Április végén jelent meg a Napkút Kiadónál első önálló köteted. Mióta foglalkozol írással? Mit jelent számodra ez a tevékenység?

Ahogy az olvasás, úgy az írás is gyerekkorom óta az életem része, de komolyabban csak két éve kezdtem el vele foglalkozni, miután elvégeztem az egyetemet. Számomra az írás kiszakadás a hétköznapokból, egy végeláthatatlan utazás, ugyanakkor egy hely, ahová haza lehet térni.

Mi motivált a Tündérfürt utcai történet megírására? Mi volt a fontos: a sztori, a malom körüli legenda vagy valamilyen tanító cél?

Szerettem volna írni egy történetet, amelynek a főszereplője egy malomban lakik – minden más alakult a maga útján.

Műfaja szerint meseregény. Az olvasónak mégis az az érzése, hogy nagyon is valóságos. Mennyire volt ez tudatos?

Nem gondolom, hogy a mese a valóságtól függetlenül létezik. Hiszen sok olyan mesét ismerünk, amely a valóság egy szeletét segít befogadni. Vagy nézzük például az állatmeséket: léteznek beszélő állatok? Persze, hogy nem. Ráismerünk e bizonyos emberi tulajdonságokra, például A holló és a róka című mesében? Természetesen. Akkor ez valóság vagy mese? A varázslat a mindennapjaink része, abból születik, hogy hiszünk valakiben vagy valamiben – legyen az Isten, a sors, vagy akár saját magunk. Egyik kedvenc könyvemet, A titkos kertet idézve: „A varázslat bennem van.” Ha kívánok valamit, és az valóra válik, vajon mesebeli esemény, varázslat történt, esetleg tettem néhány – vagy akár csak egyetlen öntudatlan – lépést azért, hogy teljesüljön? Írás közben végig igyekeztem elmosni a határt a valóság és a mese között, némi szabadságot adva az olvasónak, hiszen így mindenki maga döntheti el, mennyit hisz el a történetből, mit lát mögé.

Úgy tudom, hogy tanítói végzettséggel rendelkezel. Innen ered, hogy ennyire jól ismered a gyerekek világát, szóhasználatukat, érdeklődésüket?

Csak idén október végétől kezdtem el a tanítói pályafutásomat, nagy örömömre. Hiszek abban, hogy valahol mélyen mindannyian őrizzük magunkban a gyermeket, akik voltunk. Van, aki jó mélyre temeti, mások örökké kapcsolatban állnak vele – akár így, akár úgy, de soha nem tűnik el teljesen. Én mindig az utóbbi kategóriába soroltam magam, azt hiszem, ez sokat segít a karakterábrázolásban.

A gyerekek fantáziáját gyakran megmozgatják a környezetükben lévő „furcsa” helyek, mint például a történetbeli malom. Emlékszel ilyesmire a saját gyerekkorodból?

A lakótelep, ahol felnőttem, régen orosz laktanyaként funkcionált, így számos érdekes hellyel találkoztam gyerekként. Például voltak tankállások a közelben, meg egy szabadtéri, elhagyatott medence is, rajtkövekkel, létrával… Ezen sokat gondolkoztam gyerekkoromban, milyen lehetett, amikor még használták.

Írói módszeredről egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy a szereplők maguk alakítják a történetet, mint író inkább sodródsz a történettel. Ez pontosan mit jelent? Mi az, ami előre megfogalmazódik, ami tudatos? Mennyire hagyod szabadjára a fantáziádat? 

Abszolút nem tartom magam tudatosnak, nem írok vázlatokat, nem tervezek előre, csak ha már nagyon muszáj, mert különben összekuszálódna a cselekmény. Általában először „megtalálom” a helyszínt, néhány szereplőt, és hagyom őket interakcióba lépni egymással, engedek újabb szereplőket bekapcsolódni. Azt például egészen addig nem tudtam, miért neveli egyedül az apukája Bertit, amíg a kislány el nem mondta az ikreknek. Az írás számomra egy intuitív folyamat, a tudatos munka általában akkor kezdődik, amikor a történet végére érek, és elkezdem kijavítani a hibákat, amiket a tudatalattim nem vett észre.

Ez az első önállóan megjelenő köteted. Tanulságos volt az idáig vezető út? Mint első könyves, mi mindent tanultál „az út” során? 

Természetesen, ahogy minden újdonság az ember életében, ez is nagyon tanulságos volt. Sokat tanultam a könyvkiadás folyamatáról, még többet magamról. De azt hiszem, sokkal többet tanul az ember akkor, amikor kikerül a könyve a „nagyvilágba”. Többé nem tudom befolyásolni, mi lesz vele, nem tudok változtatni rajta – meg kell tanulnom elengedni, és ez a legfontosabb tapasztalat szerintem.

Az illusztrátorral hogyan kerültél kapcsolatba? Hogyan dőlt el, hogy milyen rajzok kerülnek a könyvbe?

Házassági kapcsolat révén, Nagy Bettina a sógornőm, aki az elsők között olvasta a történetet, és önszorgalomból, saját szórakoztatásunkra kezdte elkészíteni az illusztrációkat, a kiadó pedig szerencsére áldását adta rájuk.

Milyen visszajelzések érkeztek a tavaszi megjelenés óta? Mire vagy a legbüszkébb? Van-e motiváló közöttük?

Szerencsére eddig szuper visszajelzéseket kaptam, mindig jó érzés olvasni egy-egy véleményt, és fantasztikus látni, hogy mindenki mást fedez fel a történetben, mást lát a sorok mögé – sokszor olyasmit is, amire én nem gondoltam, de mégis mennyire igaz! Legutóbb a pápai könyvbemutató előtt egy nagyon kedves tanárnő elkezdte olvasni a regényt a diákjaival, akik közül aztán többen eljöttek a bemutatóra, felolvastak a könyvből – egész máshogy hangzik az olvasók szájából a szöveg, mint ahogy én felolvasom. Sokkal jobban, természetesen. Ez az esemény például egy nagyon fontos visszajelzés volt.

A Tündérfürt utcai történetnek lesz folytatása? Mik a jövőbeni terveid? Min dolgozol mostanában?

Bizony, lesz folytatás, reméljük, hogy hamarosan. A második rész a Nemzeti Kulturális Alap döntésére vár, nagyon szurkolok, hogy támogassák. A harmadik részt is elkezdtem írni, most ezzel szeretnék egy kicsit többet foglalkozni. Terveim szerint ez lesz a sorozat zárókötete.

Szurkolunk a támogatásért és a folytatásért! Kemendy Júlia Csenge Az Anyacsalogató Hadművelet című kötetének bemutatójára november 19-én, pénteken délelőtt 11 órakor kerül sor a Győri Nemzeti Színház Pódiumszínpadán.

SzaSzi