Nem segít az sem, hogy a kiadók és az olvasóközönség hatalmas nyomást gyakorolnak a szerzőre, aki így minden tehetsége ellenére elérkezhet egy olyan pontra, ahonnan egyszerűen nem tud tovább haladni abba az irányba, amelyikbe eredetileg szeretett volna. Bizonyára minden zsánernek megvan a saját példája a fentebb említettekre, és nem kivétel ez alól a fantasy sem. Előfordulhat, hogy egy sorozat jól indít, viszont a későbbiekben sokat veszít a minőségéből (pl. Anthony Ryan Hollóárnyék-trilógiája), máskor személyes problémák akadályozhatják az író munkáját (Rothfuss és A királygyilkos krónikája), vagy csupán temérdek egyéb projekt gátolja a szerzőt sorozata folytatásában/befejezésében (G. R. R. Martin A tűz és jég dala ciklusa). És ezzel el is érkeztünk a mai recenzió alanyához, A lángoló istenhez, R. F. Kuang grimdark trilógiájának zárókötetéhez. Az ázsiai alapokra és mitológiára épülő sorozat közepes erősséggel indított, sajnos azonban a harmadik kötet végére teljes mélyrepülésbe fordult át.

Miután az előző rész végén Zsin ismét árulás áldozatává válik, megfogadja, hogy a rendelkezésére álló összes eszközt beveti annak érdekében, hogy felszabadítsa Nikan déli területeit az újonnan alakult Sárkányköztársaság, illetve a nyugati gyarmatosítók, a heszperiaiak elnyomása alól. Szövetségesei, valamint a még megmaradt hűséges barátai segítségével nekilát, hogy szisztematikusan kiirtsa az útjába kerülő összes ellenséget, és saját hadsereget hozzon létre az ország legtöbbet szenvedett lakosságából, az őt istenként tisztelő déliekből. Meggyőződése, hogy Nikan állama és a nikara nép csak akkor lehet teljesen szabad, a sámánizmus pedig biztonságban, ha a nyugatiaknak és a Sárkány-hadúr családjának írmagja sem marad a kontinensen. Ennek érdekében hajlandó a végsőkig elmenni, bárkit feláldoz, ha kell, és nem riad vissza attól sem, hogy a kegyetlen és egykor zsarnokoskodó Trifekta segítségét kérje.

A regény egyik legnagyobb problémája pedig pont ez a megállíthatatlan bosszúvágy és kegyetlenség. Ami kellően jól működött az előző kötetekben, és úgy általában okosan volt adagolva, az a harmadik részre egyfajta paródiába megy át. Zsin minden racionalitást mellőzve halad a célja felé, gyilkol, eltaszít maga mellől embereket, miközben szentül hiszi, hogy végül minden jobb lesz. Olybá tűnhet, hogy A lángoló isten írása közben Kuang kifogyott az ötletekből, és elhatározta, hogy ha egy érdemleges befejezést nem tud letenni az asztalra, akkor legalább megbotránkoztatja az embereket. Hosszan ecseteli mindazokat a szörnyűségeket, amelyeket az ellenséges hadseregek elkövetnek, próbálja hitelesen megmagyarázni, hogy Zsin viselkedése logikus, legyen szó tömegmészárlásról vagy arról, hogy saját féltestvérét nem, de egy számára ismeretlen ember halálát megsiratja. Az előző két részben felvázolt problémák és traumák esetleg indolkohatnák a lány viselkedését – és talán meg is teszik néhány esetben –, viszont a történet nagy részében ez nem így van. Mindeközben a mitológia, a vallás és a hatalom kérdése háttérbe szorulnak vagy teljesen érdektelenné válnak, a szereplők fejlődéséről nem is beszélve.

Kuang akarva vagy akaratlanul borzasztóan leegyszerűsítette főhősét, a nyomorból indult, belső démonokkal küzdő és az ország egyik leghatalmasabb harcosává vált lányból a történet végére egy dührohamos kamaszt varázsolt. És ettől a leegyszerűsítéstől a többi karakter sem menekült meg: Kitaj okos, Nö-csa szép, Vajszra gonosz. Az így felcímkézett szereplők pedig lelküket vesztik, a velük folytatott beszélgetések, interakciók üressé válnak, amely sajnálatos, tekintve, hogy korábban az ő történetszálaik is sokkal érdekesebbek voltak, tele karizmával, fájdalommal és motivációval.

A Mákháború trilógia megjelenésekor üdítően hatott, egy olyan világgal és mágiarendszerrel operált, amely merőben különbözött a könyvpiacot uraló nyugati fantasy könyvektől, és – ahogy azt az első recenzióban is említettem – megvolt benne a lehetőség, hogy egy napon együtt említsék a műfaj nagyjaival. Számomra nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de ha valakinek már az előző kötetek is jobban tetszettek, akkor valószínűleg az utolsó rész hibáit is megbocsátja az írónőnek.

A lángoló isten egy frusztráló regény, abban az értelemben, hogy egy kicsivel több munkával és kevésbé túlírt prózával egy kifejezetten remek mű lehetett volna, akciódús történettel és érdekes karakterekkel, azonban ahogy az ópium képes önmaga árnyékává változtatni egy embert, úgy a végére ez a könyv is csak üres héja lett egy egyedi és kreatív ötletnek.

R. F. Kuang kínai származású amerikai írónő; 19 évesen kezdte el írni Mákháború című regényét, majd mindössze három évvel később sikerült is kiadnia, nem sokkal utána pedig elnyerte a Crawford- és a Compton Crook-díjat.

Varga Gábor
Forrás: olvasoterem.com