Az akkori vezető, Jay Berman azt mondta, hogy a fájlmegosztás „jelentős méretű válság a lemezkiadók számára”. Megoldást innováció helyett abban láttak, hogy beperlik a Napstert, amelyről például Jim Griffin, aki akkoriban a Geffennél volt tanácsadó, csak úgy vélekedik, mint az „idiotizmus harangjátéka”.

Az MP3-lejátszók ideje

Az első digitális zenelejátszók már 1998 végén megjelentek, de még nagyon kezdetlegesek voltak, annyi zene fért rájuk, mint egy CD-re, és gyakran kihagyott a lejátszás közben. Aztán megjelentek az első olyan MP3-lejátszók, amelyek már megfelelően működtek ahhoz, hogy kivívják a kiadók haragját, és egyre több helyen jelentek meg az üreshordozó-jogdíjak. Sokak szerint a kiadók azt szerették volna, ha a lejátszók szépen eltűnnek a piacról, a kereslet viszont olyan nagy lett rájuk, hogy Steve Jobs is felfigyelt a Rio lejátszóra, miután 200 ezer darabot eladtak belőle. Jobs szerint a borzasztó dizájn és szoftver volt az, amely miatt nem lett hirtelen még nagyobb siker, és úgy gondolta, hogy majd az Apple korszerűsíti a digitális zenelejátszást.

iTunes és a tökéletes időzítés

2001-ben érkezett az iTunes, amellyel az emberek könnyedén tudtak CD-t írni és kezelni a gépeiken tárolt MP3 fájlokat. Közben a kiadók – mivel nem jártak sikerrel a Rio ellen indított perben – elkezdtek azon dolgozni, hogyan tudnának együttműködni a cégekkel ahelyett, hogy küzdjenek ellenük. Így Jobs néhány évvel később elindíthatta az iTunes Store-t, hogy digitálisan meg lehessen vásárolni dalokat és lemezeket. A lemezkiadók gyorsan belátták, hogy kisebb gyártókat perelhetnek ugyan, de miután 2001 októberében bemutatták az iPodot, egyre inkább azon dolgoztak, hogy megtalálják az arany középutat ahelyett, hogy beperelnének egy olyan óriáscéget, mint az Apple.

Hogyan született meg az iPod?

Az iPod megszállottjává vált Jobs, mikor kijött a Toshiba egy viszonylag olcsó és kicsi, de 5GB adat tárolására alkalmas technológiával – ami azt jelentette, hogy ezer dalt lehet tárolni –, azonnal lecsapott rá, és exkluzív szerződést kötöttek.

Csak néhány felsővezető láthatta a prototípusokat, az áttörés egyik kulcsmomentuma az volt, mikor Phil Schiller marketingvezető előállt a kattintható, de kör alakú vezérlőegységgel, ami gyorssá és egyszerűvé tette a keresést az eszközön tárolt dalok között. Jobs azt szerette volna, ha az eszköz a lehető legkisebb lenne – a legenda szerint egy prototípust beledobott az akváriumba, majd látván a távozó légbuborékokat, azt mondta, hogy van még ott felesleges hely, oldják meg, hogy ne legyen.

Végül 2001. október 23-án mutatták be, Jobs végigsorolta a funkcióit, majd elővette a zsebéből, a terem pedig üdvrivalgásban tört ki.

Mit szóltak a kiadók?

Az Apple ugyan már akkor nagy cég volt, de a globális számítógépeladások mindössze 5 százalékát adta, így a kiadók ragaszkodtak ahhoz, hogy az eszköz mac-alapú maradjon, mert így a digitális eladások kicsi és biztonságos tesztjének tekintették, aztán később engedélyt adtak, hogy az iTunes a Windows-gépeken is elérhető legyen. Az Apple pedig kapott az alkalmon, és hatalmas hirdetési kampányba kezdett. Annyit költött a digitális zenekereskedelem hirdetésére, amennyit a kiadók sosem kötöttek volna.

2003-ban (Európában 2004-ben) indult el az iTunes Store, ami egy újabb mérföldkő volt az Apple és a digitális piac életében. A kiadók akkor már próbálkoztak a saját digitális áruházaik beindításával, de egyik sem lett túl sikeres, mivel nem engedték egymásnak a keresztértékesítést, vagyis mindenki csak a saját kiadójának a lemezeit árulta, az egész vásárlás nehézkes és költséges volt. Kellett egy olyan külső szereplő, aki végigjárja a jogtulajdonosokat, és mindenkivel külön-külön megállapodik, az Apple pedig örömmel vállalta magára ezt a szerepet. A kiadók úgy voltak vele, hogy az Apple egy ilyen digitális áruházat jobban meg tud majd építeni, mint ők, ezért belementek abba, hogy megpróbálják a nagy közös online zeneáruház létrehozását, ugyanakkor azt nem szerették volna, hogy a CD-eladásokat ez az új digitális hóbort megtorpedózza.

Azt látni kell, hogy akkoriban a lemezkiadók vezetőit személyes érdek is fűzte a minél több CD eladásához, hiszen a prémiumuk múlt rajta, illetve nem is nagyon értették ezt a teljesen új, digitális világot. Más kérdés, hogy azóta ez a szakértelem változott-e.

Mennyit ér egy dal?

Amiről mostanában folyik a vita, vagyis hogy a streamingszolgáltatók milyen keveset fizetnek egy dalért, és hogy mennyi meghallgatás szükséges ahhoz, hogy a zenészek pár száz forintot kapjanak, az erre az időszakra vezethető vissza.

Jobs ugyanis azt szerette volna, ha nem lemezekben, hanem dalokban is gondolkodhatnának a vásárlók, és úgy gondolta, hogy egy olcsó, jól értelmezhető összeg lesz az, amellyel belövik egy dal értékét. Nem ezen akart keresni, sőt a haszon egy-egy dalon vagy lemezen kifejezetten elhanyagolható volt, hiszen ott voltak neki az eszközök, amelyek nagyobb bevételt hoztak. 2007-ben a legális dalletöltések több mint 70 százalékát uralták, de ez nem jelentett túl sok extra bevételt.

Az már más kérdés, hogy a zenészeknek sem jelentett sokat, de mivel az Apple 0,99 dollártól adott egy dalt, így ez lett egy dal értéke, amelynél a konkurensek sem mertek sokkal többet kérni. Ha akkor Jobs azt mondja, hogy egy dal 3 dollár, akkor most azzal számolna a világ.

A kiadók is kénytelenek voltak ezt elfogadni, hiszen belátták, hogy a változás elkerülhetetlen, és az is kiderült, hogy egyedül képtelenek felvenni a harcot a letöltések ellen. Az Apple kiállt amellett, hogy minden tartalomért, köztük a zenéért is fizetni kell, és ennek az üzenetnek az egyik legfontosabb szószolójává vált, a zeneipart és a kiadókat pedig ennyi is megnyugtatta abban az időszakban, mikor a Szilícium-völgy többi szereplője csak nevetve nézte a vergődésüket, és nem ismerte el, hogy a fájlmegosztók és az illegális letöltések ártanak az iparág összes szereplőjének.

Nem volt konkurencia

Egy nagy cég sem tudott igazi versenytársként fellépni, és hasonló megoldással szolgálni, mint az Apple, vagyis hogy az eszközt és a legális forrást is tudják biztosítani. Jobs pedig rettentően büszke volt az iPodra, és nem hagyott ki egyetlen lehetőséget sem, hogy a riválisok hibáira felhívja a figyelmet.

Az Apple stratégiája az volt, hogy a zeneipar mellett látszólag a zenekarokat is maga mellé tudta állítani. 2004 novemberében jött ki a kifejezetten a U2 How to Dismantle an Atomic Bomb című lemez megjelenésére fejlesztett piros-fekete eszköz, ahol a U2 még abba is beleegyezett, hogy az eszköz reklámjaiba is beszálljon, hiszen az iPod reklámozására költött összeg egyben az ő lemezüket is reklámozta. Az ugyanekkor piacra dobott iPod Mini segítségével pedig gyakorlatilag letarolták a piacot.

A Mini megjelenése előtt az Apple a hordozható lejátszók piacának 31 százalékát tudhatta magáénak, de 18 hónap múlva már 74 százalékát. 2007 elejére az iPod adta az Apple üzletének felét.

A csúcs 2008 volt, amikor egy év alatt 54,8 millió példányt adtak el úgy, hogy közben már megvolt az a terv, hogy mi lesz az utódja az eszköznek. Ez lett az iPhone, és szépen lassan elkezdték nyugdíjba küldeni az iPodot, az embereket pedig arra irányítani, hogy a telefonjukon is tudnak zenét hallgatni.

Hogy megváltoztatta a zeneipart és a digitális zenehallgatást, az egészen biztos. Hogy mindez jót tett-e a zeneipar szereplőinek, az már nem ennyire egyértelmű.

Juhász Edina
Fotó: Christine Sandu / Unsplash
Forrás: langolo.hu