1246

Bűnbe esett festmények, avagy Vermeer kettős élete

Dr. Kiss Anna előadása a megyei könyvtárban

Híres képtárak sokasága csalogatja a művészetet szerető közönséget, de vajon a valóban műértők nem lehetnek átverés áldozatai? Az élet számos meglepetést tartogat számunkra, ennek egyik válfaja pedig éppen a művészetek világából érheti a gyanútlan szemlélődőt, netán vásárlót. Február 5-én délután a megyei könyvtár Központi Könyvtárának klubjában például arról kaphattunk tájékoztatást, hogyan festett egy Vermeer stílusú képet, s állította be eredetiként egy számunkra addig ismeretlen személy.

Egy bizonyos nézőpontból tekintve nem váratlan ez a jelenség, hisz szőlőt sohasem látott bort fogyasztunk, adalékanyagból gyártott csokoládéval lepnek meg bennünket, a márkás nyugati cucc a szomszéd műhelyében készült, a szolgáltatások terén is akadnak gondok, így már nem is kapja fel a fejét a jámbor újságolvasó, hogy a fogorvosként praktizáló egyén bőrdíszműves.

A műkincsnek minősülő alkotások azonban jóval többet kóstálnak, mint az említett „apróságok”, így hamisítási súlyuk is nagyobb felháborodással esik latba. Dr. Kiss Anna előadásában elképesztő történettel szembesülhettek a résztvevők: a Krisztus és a házasságtörő asszony című Johannes Vermeer-képet Hermann Göring német birodalmi marsall értékes műkincsnek vélve szabályos adásvételi szerződéssel szerezte meg Han van Meegeren holland festőtől.  A második világháború után aztán sikeresen Meegeren nyomára akadtak, és a náci Németországgal való kollaboráció vádjával állították bíróság elé. Konkrétan azért akarták felelősségre vonni, mert holland állampolgár létére németalföldi műkincset árusított ki.

A vizsgálat alatt derült fény arra, hogy nem az ismert németalföldi festő művéről van szó, hanem az ő saját alkotásáról. Meegeren azonban nem sokkal élte túl a vizsgálat lezárultát, valamint a viszonylag enyhe bírósági ítélet megszületését. Esete meggyőzően világít rá arra, hogy akadnak tehetséges, mondhatni zseniális utánzók, akiknek a keze nyomán az eredetivel teljesen megegyező művek születnek meg. Szakavatott művészettörténészeknek okoz komoly fejtörést a hamisítvány kiszűrése: bonyolult vizsgálatokkal lehet csak nagy biztonsággal állást foglalni az eredeti-utánzat kérdésében. Nem egyszer a vizsgálatok anyagi vonzata a visszatartó erő, s ez a körülmény a tehetséges utánzók malmára hajtja a vizet.

Az előzőek alapján fogasnak tűnik a kérdés, hogy mennyivel jobb, értékesebb az eredeti (vagy csak annak tartott mű) az annak az eredetivel megtévesztően azonos reprodukciójánál, hogy jobb-e egyáltalán? Ez pedig további kérdéseket vet fel: mi alapján lesz valaki úgymond megfellebbezhetetlen ítésze egy műalkotás megítélésének? Mennyire manipulálja egy szűk kör nézet- és ízlésvilága a közízlést, mennyire szubjektív kritériumok nyilvánítanak valamit széppé, tartják értékesnek, vagy száműzik a művészet házából? Hol az a határ, amelyet átlépve ellep bennünket a művészeti relativizmus örvénye, és ki lehet hivatott ennek eldöntésére? Megannyi kérdés, melyek eldöntésében sosincs nyugvópont. Mindenesetre sosem múlóan lép fel az igény az eredeti birtoklására, vagy egyszerűen csak annak az illúziójára, hogy magunkkal sikeresen elhitessük: nálunk van az eredeti.

Mindezeken túl a véletlenek is kedveznek a csalóknak. Eseményszámba megy, ha egy olyan művészegyéniségnek – aki munkásságával már beírta nevét az egyetemes művészettörténet aranykönyvébe – egy addig nem ismert művére akadnak. Mivel az egyes szaktudományok területén megállíthatatlan a fejlődés, időről időre új eredmények, tárgyi relikviák kerülnek elő az addig ismeretlenből, s ez nagyon elősegíti, hogy egyes gátlástalan, de tehetséggel megáldott emberek „megerőszakolják” a kutatást az egyéni haszonszerzés és hírverés motivációjával, melyek következménye a tudományos kutatás félrevitele lehet.

Napjaink eklatáns példája lehet egy olyan gyógyszer forgalomba hozatala, melynek előzetes gyógyszerkísérleti eredményeit meghamisították, ezek pedig nemcsak erkölcsi kárt, bosszúságot okoznak, hanem emberi életeket sodornak veszélybe. Összefoglalva arra a következtetésre juthatunk, hogy adjuk át magunkat a műalkotások által kiváltott élménynek, érzékszerveinkkel fogjuk fel az egyes műfajok által kínált ingereket, de legyünk tudatában annak, hogy az egyes műalkotások teremtette egyedi és megismételhetetlennek tűnő hangulatát másolatokkal igyekeznek újrateremteni, (kegyes vagy kegyetlen) hazugsággal lépre csalni a művészetre szomjazó embert. A megtévesztés pedig sokszor azért tűnik kegyesnek, mert a szemlélődő nem érzi azt, hogy megrövidítették.

Csiszár Antal
Fotó: Molnár György, a Győri Fotóklub Egyesület tagja

2015.02.09